Biztosan sokan tervezgettetek már utazást a barátaitokkal. Az évekig tartó ábrándozásnak szerencsés esetben pozitív a végkimenetele, máskor viszont...

Ahogyan az a legelső bejegyzésben kiderült, az utazás megszervezése elég ad-hoc jelleggel indult be. Persze egy vándorvágyónak mindig is ott hever az agyában, hogy menni akar, de a mindennapi rutin rendre elhesegeti az ilyen jellegű gondolatokat. Aztán egyszer csak ott tartottam, hogy kaptam egy hónap szabadságot április közepétől május közepéig.

Lássuk csak... Az ember baráti köréből ki az, aki megengedhet magának egy ilyesmit tavasz közepén? Aki egyetemre jár az nyilván nem. Aki dolgozik, szintén nem. Aki nem dolgozik...

Ó, jaj, mi lesz most, le kéne fújni az egészet

Indult be a kifogásgenerátor. Kellett három hét mire kitaláltam, hogy az akkori igényeimnek az Interrail lesz a legideálisabb (erről majd később), közben meg szoktattam magam a gondolathoz, hogy a kalandom egyszemélyes lesz.

Érdekes, hogy a legtöbben a rám leselkedő állítólagos veszélyek miatt aggódtak. Meg amiatt, hogy egyedül biztos unalmas lesz, meg milyen már az, hogy az ember egymagában utazgat. Bullshit.

A kifogások kezelése után inkább arra állt rá az agyam, hogy mi van, ha többet nem lesz ilyenre lehetőségem? Hagyjam ki, pusztán néhány hülye indok miatt? Neem, azt azért mégsem. Megfordítottam a gondolatot, és úgy álltam hozzá a kérdéshez, hogy:

Ha ez az utolsó lehetőségem egy ilyen utazásra, akkor biztos, hogy nem szabad kihagynom. Ha pedig lesz még ilyen, akkor úgyis lesz lehetőség arra, hogy akár többedmagammal utazzak.

És akkor még a további közhelyes előnyökről nem is beszéltem. Alapesetben új környezetre, inspirációra vágytam, mert úgy éreztem, hogy a hétköznapokban csak robotként működöm. Reagáltam az eseményekre és nem én alakítottam őket. Azt reméltem, hogy ebből egy ilyen utazás kirángat. Az más kérdés, hogy hamar rájöttem, hogy ez ilyen formában nem fog összejönni, de a lényeg az, hogy egy korábbi tapasztalatomra hagyatkozva úgy gondoltam, hogy a "megtisztuláshoz" magány kell. Ez már önmagában egy nyomós érv volt.

Meg aztán nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom. Egy ilyen szervezetlen kóválygásnál ez borzasztó nagy előny tud lenni. Elég arra gondolni, hogy sokszor saját magammal is fél napokat vesződtem, mire megszerveztem egy-egy továbbutazást.

Persze, az ember társas lény, számolni kell a mélypontokkal, nem is egyszer, de összességében egyáltalán nem olyan nagy katasztrófa egyedül utazni. Hidd el, hogy elenyésző azoknak a szituációknak a száma, amikor úgy érzed, csak azért maradsz ki valamiből, vagy csak azért kerülsz kellemetlen szituációba, mert magadra vagy utalva. Sőt! Ha már itt tartunk, önbizalom hiányosoknak ez egy remek gyógyszer. Valamennyire kikerülsz a komfort zónádból és egy tonna magabiztosság csomaggal fogsz hazatérni.

Nekem például remek tapasztalat volt, hogy még otthon élőként lazán el tudok boldogulni egymagam is. Nem mintha féltem volna ettől, mert egy talpraesett embernek tartom magam, de mégiscsak az az igazi, ha megtapasztalja az ember.

Kicsit bátrabb lettem a nyelvi képességeimet illetően is. Bár igazán mély beszélgetésem alig volt, és a turistákkal mindig gördülékenyebben bánnak az emberek, de mégiscsak egy újabb önbizalom növelés.

Ja, és egyébként sosem utazol egyedül, ha nem szeretnél. Hostelekben járkálva csak egy kicsit kell nyitottnak lenned és máris új ismerősöket szerezhetsz. Csak rajtad áll, hogy akarsz-e élni a lehetőséggel, vagy sem.