Backstage: Utózöngék (Budapest, Magyarország - 2015.05.15-)
Mindenhol jó, de a legjobb otthon? Na, ez az, ami nem derült ki egy hónap után. Más viszont igen.
Gyakorlottabb távollévők biztosan tudják, hogy egy hónap kintlét szinte semmi, elrepül hamar. Különösen az én utazásom esetében volt ez igaz.
Mikor leszálltam a vonatról, furcsa érzések kavarogtak bennem. Olyan volt, mintha csak tegnap szálltam volna fel ugyanerre a Railjetre csak éppen a másik irányba. Közben persze eltelt 26 nap, én pedig úgy sétáltam a csarnok főbejárata felé, mint aki évek óta nem járt volna Budapesten.
Kilépek a térre. Oké, itt nem változott semmi, de ezen nincsen semmi meglepő. Ha valakinek változnia kellett az én vagyok. Hogy ez sikerült-e? Talán.
A legfontosabb útravaló amit haza akartam hozni magammal a nyugodtság és az optimizmus. Elhatároztam, hogy történjék bármi is, nem fogok vissza asszimilálódni abba a közegbe, amiből - ha csak egy kicsi időre is - sikerült kiszakadnom.
Az orrom előtt megy el a busz, de sebaj, befizetek egy pizzaszeletre, folytatva ezzel a keretes szerkezetet, hiszen az indulás előtti perceket is így ütöttem el. Mire visszaérek a megállóba, a következő busz is elmegy előttem. Lelassultam.
Nem sikerült. Ellenben ledöntöttem magamban egy rakás felesleges elvet, korlátot. Még inkább háttérbe szorultak a közvélekedés szerint értékesnek gondolt, hagyományos életutak, a saját magam által boldognak véltekkel szemben. Ehhez viszont az kellett, hogy másfél hónappal a hazaérkezésem után felmondjak a munkahelyemen.
Megjött a busz, a sokat szidott bő fél órás út pedig a tömeg ellenére olyan volt, mint egy hipertér-ugrás. Mi a fene! Tegnap még az olasz tengerparton ébredtem, most pedig újra azon a zebrán sétálok át, amin az elmúlt bő 22 évben szinte minden nap. Felismer egyáltalán még engem ez a zebra? Vehetem egyáltalán a bátorságot, hogy rálépjek?
Okoskodásom Lyonban talán mégsem volt annyira okvetlen. A problémák makacs természetű lények így hűségesen megvártak amikor hazajöttem. Először iszonyatosan furcsa volt belépni az otthonom bejáratán. Biztosan csak kimerültség de olyan volt, mintha az egész valahogy nem lett volna valóságos. A falak, a parketta, az asztal, a laptop mind-mind csak egy zavaros valami volt az élményektől zsongó fejem árnyékában.
Persze aztán az ember egy ilyen kaland után nagy sztár lesz a család és a barátai körében, de ez hamar elmúlik. Az esetemben ez pont lecsengett a néhány megmaradt szabadnapom alatt, aztán már térhettem is vissza a melóba. Vissza a régi nézeteltérésekhez mind a szakmában, mind a magánéletben, mind otthon. A környezetem rekordsebességgel igyekezett visszatéríteni a "régi" vágányokra. Hiába küzdöttem, nem maradt más megoldás, vagy újra megszokom, vagy újra kilépek a komfort zónámból. Utóbbit választottam a felmondásommal.
Amikor az ember egy ilyen kalandba belevág, akkor egyfajta gyorsítósávra kerül, és bár mellette nem áll meg az élet "otthon" sem, ott mégis nagyjából változatlanok maradnak a dolgok. Persze ez általánosítás, de többnyire ez a saját és mások véleménye alapján kialakult tapasztalatom. Hogy a poszt ne fulladjon véglegesen értelmezhetetlen filozófiai irányokba, csak annyit írnék, hogy itt a vége, fuss el vége. A sztori vezérfonala természetesen véget ért, de a blog köhécsel még egy darabig tovább néhány backstage infoval. És hogy, mit hoz a holnap? Hazudnék ha azt mondanám, hogy tudom, de akkor is, ha azt írnám: fogalmam sincsen. Tessék időközönként felmászni, lesz újítás, becsszó!
