A nap, amikor az érthetetlenül sznob kerékpárosból újra bringás lesz. És a bringás - a kerékpárossal ellentétben - érti és élvezi a kerékpáros turizmust. Micsoda szerencse!

Gyors útvonaltervezés és kaja vásárlás után friss szerzeményemmel nekilódultam a Draga (=méz) völgyébe, Grad Kamen (=sziklás vár) felé. Az egészben a legzseniálisabb az volt, hogy csak egy kicsit vérzett a szívem, hogy nem valódi bringás cuccban, normális kerékpárral tolom. Oké, biztosan az újdonság varázsa tette, de itt olyan királyak voltak a kerékpárutak, hogy eszem ágában sem volt kimenni az útra, ha nem volt muszáj. Az aszfalt többnyire tükörsima, időnként itatópontok is vannak, és mindig pont akkor találkozik az ember egy táblával, amikor már attól tartana, hogy eltéved.

A főút közelében haladó bringaút után egy kis közutas rész következett Lescében, majd választhattam, hogy a GPS által ajánlott közúton haladok tovább, vagy a táblának hiszek és átszelem a tájat földúton. Naná, hogy az utóbbit választottam.

Itt aztán ízelítőt kaptam abból, ami miatt mindenképpen meg akartam látogatni Szlovéniát. Apró, hihetetlenül aranyos, de mégis kulturált falvak követik egymást. Szűk kis utak, jelképes kerítések. Annyira bejött az egész, hogy nem bírtam ki videózás nélkül.

Végül elértem várhoz, de éppen renoválták, úgyhogy nem nyújtott túl impozáns látványt. Inkább tovább az erdő felé. Baloldalt csobogott a kristálytiszta Begunjščica patak, szemben a Bled környékét meghatározó Begunjščica hegy, jobbra pedig...Vérrel írt sírkövek.

Egészen szép, de az emlékmű és a táblán olvasott kis történet miatt kísérteties is volt ott lenni a csendben. Kisvártatva inkább úgy döntöttem, hogy visszafordulok és egy másik irányba szelem tovább a tájt. Szó szerint szeltem, elhúzott mellettem egy országútis és nem bírtam a véremmel, folyamatosan próbáltam utolérni :) Ilyen környezetben hamar elkapja az embert a hév.

Elég hamar visszafordultam inkább, mert attól tartottam, hogy csúnya eléhezés lesz a dologból és még egy csomó dolgot meg akartam nézni. Hazafelé utolért egy defekt is, de szerencsére már majdnem a szállásnál. Felajánlottam, hogyha adnak szerszámot, megcsinálom, de azt mondták hagyjam a fenébe, adnak egy másikat.

Gyors ebéd után késő délután már egy komolyabbnak tűnő GT bringával indultam neki egy másik irányba. Csak azt tudtam, hogy valamilyen vízesés van arrafelé és nem rossz. Ha-ha.

Rövid, de szokás szerint élvezetes út után érkeztem meg Vintgar-szurdokhoz, ahová 4 eurós belépőt kértek. Egy darabig agyalgattam, hogy megér-e ez nekem ennyit, de aztán egyáltalán nem bántam meg a dolgot. Ömlesztve néhány kép a nem mindennapi látványról:

Itt megismerkedtem egy fiatal, ausztrál baráti társasággal, akik mit ad isten, ismerték a Tour Down Undert, sőt a híres Corkscrew roadon lakott egyikük. Amint megtudták, hogy a bringás sajtóban dolgozom, rögtön arról kérdezgettek, hogy szerintem is Cadel volt-e az egyik egyetlen profi, aki sosem doppingolt :) Elmondásuk szerint nem követik a kerékpársportot, de az ausztrál bringások többségét ismerték a médiából, és a TDU-re mindig kilátogatnak. Látható, hogy nem kell semmi extra truváj a kerékpársport népszerűségéhez, csupán egy normálisan megrendezett nemzeti körverseny.

Ennyi élmény egy napra elég velős volt, úgyhogy hazatérés után rögtön pihi, aztán a másnapot majd meglátjuk. Az biztos, hogy életem egyik legjobb napja volt.