Szorult helyzetekben nem marad más választásod, minthogy megőrzöd a hidegvéredet és pozitívan gondolkozol. Máskülönben elveszel, zéró.

Reggel gyors pakolás után elbúcsúztam a lakótársaimtól, akiknek az érkezését észre se vettem éjjel. Aztán lent a hallban gondolkoztam, hogy tovább utazzak-e a Giroval vagy esetleg irány vissza Párizs. Alig pár perc múlva felhívott Laci, és próbált rábeszélni, hogy maradjak a karavánnal. Kicsit ellenkeztem, mert arra gondoltam hogy a verseny miatt már szinte sehol nem lesz szállás, és különben is alig egy órám lenne csak, hogy tovább induljak. Cikáztak a gondolataim össze-vissza, mígnem megtetszett egy egy hostel Massában. Csak Airbnb-n találtam meg, és a szállásadó megkövetelte az okmány és a telefonszám hitelesítését. Utóbbi valamiért nem akart sikerülni, úgyhogy Laci telefonszáma kellett, amit érdekes módon elfogadott a rendszer. Alig voltam túl a sikeres helytaláláson, azonnal indulnom kellett tovább, mert még semmit nem ettem és Rapalloban senki nem fog megvárni.

Olaszországban is sok helyen lehet pizzát venni éttermen kívül, de érdekes, hogy itt nem szeletre kapod az ételt, hanem lemérik, mintha csak 20 deka párizsit vennél a hentesnél. Utána még az állomás mellett befizettem egy kínaira is. Nem kellett volna. Nem gondoltam bele, hogy sokszor itthon is totózni kell, hogy az ember megértse, megértesse magát a kínai árusokkal. Én meg megpróbáltam italoenglish-sel elmagyarázni, hogy szolgáljanak valami csirkerizs féleséggel. Aztán kimondták a varázsszót: curry. Na, mondom, szuper, az tetszett Franciaországban is, lökjétek. Kaptam egy tányér zöldes színű rizst teli hagymával. Nem voltam olyan éhes, hogy ne hagyjam ott.

Alig félóra múlva már egy újabb kikötővárosban, Rapalloban szálltam le a vonatról. A karaván még érkezőben volt, úgyhogy bepótolhattam az elmaradt ételadagot, sőt, kerestem lehetőséget a cuccom ideiglenes lerakására is, hiszen csak a rajtig terveztem ezzel a hellyel, csomagmegőrző pedig nem volt a pályaudvaron. Eleinte elutasító választ kaptam, aztán egy étteremben segített ki egy hölgy. Elég volt annyit mondanom, hogy "Giro", meg hogy "Stampa" és már vigyorogva mutatta, hol tehetem le a cuccom. Majd fogott egy cetlit amire ráírta a nevemet és rátűzte a zsákomra. Gondolom mondanom sem kell, milyen színű volt a papírka.

Rapalloban elég szellősen oldották meg a rajtterületet. Egészen fura volt sétálgatni azok között az emberek között, akiket mindeddig csak képernyőn keresztül láttam. Hihetetlenül közvetlen volt az egész placc, akár egy mezei rajongó is lepacsizhatott a Gorillával, André Greipellel...

..vagy láthatta, hogyan végzik el az utolsó simításokat az előző napi győztes, piros trikós Viviani bringáján...

...Esetleg láthatott igazi, hamisíthatatlan kísérőautó hátsó lökhárítót.

Aztán - mint mindig - derült égből villámcsapás: rajt!

Erm...Who are you?

A következő napirendi pont Sestri Levantéba, a szakasz célállomására vezetett. Nagyjából fél órát kellett volna csak vonatozni, de úgy döntöttem, hogy újítok, és bekéredzkedek valamelyik kísérőautóba. Sajnos későn kezdtem spanolni. A legtöbb helyen már beelőztek és telített volt az autó. A La Française des Jeux-nél még volt hely, de kissé vontatottan indult a dolog.

- El tudnátok vinni Sestri Levantéba?

- Ööö... Nem is tudom. Ki is vagy te?

- Egy újságíró.

- Na jó, gyere.

Aztán eszembe jutott hogy az összes cuccom még az étteremben. Mondták, hogy nekik menniük kell a karavánnal, szóval ha visszaérek és lesz hely, akkor szerencsém volt, amúgy meg... Azért klassz arcok, érezték a ritmust, ha a francia nemzeti lottóvállalat szponzoráltjaként a szerencsémre hagyták volna a döntést.

Persze hiába rohantam mint a barom, mire visszaértem, addigra már hűlt helyük se volt. Végül egy random Giros sajtós kocsiba kéredzkedtem be egy piros lámpánál. A sofőr, Davide törten beszélte az angolt, de azért elbeszélgetgettünk. Érdekes volt megtudni tőle, hogy a Giron a legtöbb munkás, sőt még sok újságíró is szenvedélyből csinálja ezt az egészet. Fizetésnek sokan csak egy nagyon jelképes összeget kapnak. Szerinte az újságírók közül a Rai, Gazzetta és a Cyclingnews emberein kívül senki nem kap értékelhető pénzt.

A rövid út után első utam Sarah-hoz vezetett, ugyanis kiderült, hogy az akkreditációmhoz tartozott egy fotós mellény is, amit korábban még nem vettem át.

- Á! Mek...Maxuga? :)

- Igen! Elvileg nekem is kéne olyan csodás zöld izét kapnom, nem?

- Hm...Valóban! De tényleg fotós lennél?

- Az vagyok, itt a gépem (és rámutattam a Samsung Galaxy Camerára kezemben)!

- (Végigmért, majd elnevette magát)

- Bringás voltam, tudom, hogy veszélyes üzem egy befutó...

És már át is nyújtotta a fotós mellényt, amivel szabad bejárásom lett a pályára is. Zseni.

Városnézésre ilyenkor nem nagyon jut idő, de az étterem keresés közben feltűnt, hogy a rajt/céltelepülések esetében a Giro olyan szintű dolog, hogyha valamilyen módon nem követi le egy vendéglátó helyiség a versenyt, akkor labdába se rúghat.

A rózsaszín dizájn alap, de már egy kósza Pantani fotó is plusz vendégeket hozhat. Láttam egy olyan fagyizót, aminél olyan tömeg volt, hogy le se tudtam fotózni. Mindenütt Pantani képekkel volt teli (Marco Pantani olyan az olaszoknak, mint a braziloknak Senna, vagy az argentinoknak Maradona).

Egyébként az étteremkutatás nem csak az étkezés miatt volt fontos. Sajnos ezen az állomáson már pénzt kértek az internethasználatért még a sajtóközpontban is. Állítólag a Touron ilyen elő sem fordulhat.
Miközben lestem a wifi jelet a bejáratoknál, egyszer csak kisebb felhördülés hallatszott az utcában, néhányan fel is álltak a székükből és a fejüket fogták. Mivel mindenhol a Giro ment, látták, amit én nem. Az egyik helyi kedvenc, Pozzovivo hatalmasat esett. Sétálgattam tovább, a megfelelő helyet keresve, és vicces volt, hogy mindenhol csak kérdeznem kellett, és mondták mi a helyzet a balesettel. Teljesen képben voltak az emberek.

Aztán persze megint volt egy befutónk, rózsaszínű trikósunk, de az igazi élmények inkább utána történtek.

A fenti képen az aznapi szakasz szintrajza látható, ami egy felvezető rendőr motorjára volt ráragasztva. A kép elkattintása után a rendőr odajön hozzám:

- Tudsz olaszul?
- Nem. Angol?- Én meg angolul nem tudok :D

Aztán leszedte az itinert, és azt mondta: "suvenir!" Hatalmas arc!

Itt pedig minden idők egyik legeredményesebb veterán sprintere, Alessandro Petacchi nyújtja át a kulacsát egy kislánynak, aki zavarában úgy köszöni meg, mintha egy istentől kapott volna ajándékot. Végül is, van benne valami. A fotó lehetett volna ügyesebb is, csak alig pár pillanattal korábban Ale Jet még éppen szitkozódott, mert nem találta a csapatbuszát.

Itt pedig már a sajtótájékoztatón a Giro főorvosa, Giovanni Tredici professzor ad hivatalos tájékoztatást Pozzovivo balesetéről. Ismét csak elképesztően felemelő érzés volt ilyen fontos információkhoz jutni primer forrásból. De aztán már közeledett az este, menni kellett haza egy maratoni nap után először La Speziába, majd egy átszállás után Massába, ahol a szállásom volt. Itt véget is kéne, hogy érjen a bejegyzés, de...

Ha Massában van a hostel, ahova mész, és van egy olyan megálló, hogy Massa Centro, akkor minek gondolkodjon az ember, nem igaz? Nem. Sosem szabad ilyen lezseren utazni, vagy ha mégis így teszel, akkor számolni kell az esetleges komplikációkkal. Én nem számoltam.

Este kilenc óra volt, mikor a telefonomba bepötyögtem a szállást, és kiírta, hogy 7 kilométer. Áhh, biztos valami félre kalkulálás. El is kezdtem sétálni, de csak nem akart újratervezni telefon. Az bizony 7 kilométer volt. Még átfutott az agyamon, hogy visszasétálok az állomáshoz, aztán taxi, de nem volt nálam készpénz. Szép kis kaland lesz.

Most biztosan azt gondoljátok, hogy 7 kilométer nevetséges egy túrázónak, de akkor, alapból is tropa lábakkal, baromi hosszú, rohanós nap után, teli értékkel a hátamon, gyanús alakokkal, egy idegen helyen ez rengeteg volt. Sokszor 0 köztérvilágítással, gyakran egyáltalán nem barátságos helyeken kellett keresztül sétálnom. Inkább csak mentem előre mint egy robot, és nem is néztem mennyi van még hátra, csak követtem az irányt.

Egészen "gyorsan" meg is érkeztem. Csengetés, de senki nem jön ki. Még kétszer próbálkoztam, de semmi reakció. Ránéztem újra a címre, és kiderült, hogy rosszul emlékeztem a dologra, egy számmal eltévesztettem az irányt. Gondoltam, semmi baj, csak át kell menni a másik oldalra és már ott is vagyok. Csakhogy egy tengerpart melletti útnál ez nem így van. Pontosan nem emlékszem az eltérésre, de nagyjából százas nagyságrendbeli különbség volt az út két oldala között ami a házszámokat illeti. További egy óra séta várt rám.

Azt mondanom sem kell, hogy az ilyen tengerpart melletti kempingeknél csak hébe-hóba vannak házszámok, a telefon meg nem is ismerte a valós címet, úgyhogy este tizenegy órakor sétáltam vaktában, az összeomlás határán, de bízva abban, hogy meg lesz a dolog. Nem mondom, hogy életem pozitív formáját hoztam, de biztos voltam benne, hogy nem maradok az utcán.

Elég sok idő után megláttam egy sötét, sikátor szerű utcácskát, aminek a végén égett a lámpa. És nekem akkor valamiért az tűnt jó ötletnek, hogy oda bemegyek és megkérdezem, hogy hol találom a hostelemet...