Nehéz megfogalmazni azt az érzést, amikor minden rendbe jön, de azért megpróbálkozom vele.

Életemben először érkeztem meg nagy francia pályaudvarra. Gare de Lyon-Part-Dieu első látásra megfogott a nyüzsgő utazótömegével. Ez ugyan nem meglepő egy pályaudvartól, de számomra akkor valahogy mégis más volt az egész. Olyan érzés volt mintha egy repülőteret kereszteztek volna egy vasúti pályaudvarral, mindezt relatíve szűk helyen.

Bámészkodásra azonban nem volt sok idő, hiszen menni kellett jegyet venni. Elég hosszú sort kellett végigvárni és kiderült, hogy aznap TGV-re jegyet váltani képtelenség, minden járat teli van. Gyors újratervezés, majd lefoglaltam egy szállást Lyonba, egy éjszakára, a TGV pedig másnap reggelre halasztódott. Egyébként még ezekre a vonatokra is van Interrailes ár, így úsztam meg a helyjegyet mindössze 18 Euróból (~5500 Ft). Szerintem baráti, ha azt nézzük, hogy 3,5 órás, 4-500 kilométeres útról van szó.

A legelső feladat az volt, hogy hosszú napok után valami értékelhetőt egyek. Egy egészen elegáns étterem nyert és egy pizza. A 12 Eurós ár Franciaországban nem számít kirívóan magasnak, de az íz is nagyon rendben volt.  Azóta is kutatom, hogy milyen fűszerezésű lehetett az olívaolaj, amit adtak hozzá. Olaszországban sem ettem jobbat.

Ezután irány a szállás, amit egész könnyen megtaláltam. Cudar idő volt továbbra is, esegetett, fújt a szél, hideg, de ezúttal legalább nem kellett azt tervezgetnem, hogy hogyan vészelem túl az éjszakát a szabadban. A hostel nagyon kellemes volt a modern berendezésével, közösségi tereivel. Gyors lecuccolás után ahelyett, hogy pihentem volna végre, megkérdeztem az ottaniaktól mit érdemes megnézni. Kértem kölcsön egy esernyőt és körbelestem.

Nem mondom, el lehetett sétálgatni, de Lyon volt az egy hónap során szinte az egyetlen helyszín, amire tényleg elegendőnek találtam az 1-2 napot. A város stílusában nagyon-nagyon hasonlít Budapesthez, és megtalálható a párizsi Eiffel Torony (Tour métallique de Fourvière) hasonmása. Van egy Notre-Dame nevű épület is, ami viszont nem ugyanaz, mint a párizsi Notre-Dame. Ez a cucc jó magasan is van, úgyhogy legalább egész jó a kilátás onnan.

Pár óra bóklászás után visszatértem a szállásra. Akkor már láttam hogy több szobatársam is lesz, de csak a cuccaikat láttam. A fürdőszobát meglátogatva egy német sráccal futottam össze, aki éppen a csapban mosta a ruháit. Mondtam, hogy alig egy sarokra láttam egy mosodát. Megköszönte az információt, de azt mondta, ez neki nem ér ennyit. Igazi utazó lélek.

A szobába visszatérve kiderült, hogy a német forma, akivel az imént összefutottam a szobatársam lesz, ahogyan egy új-zélandi lány is. Persze rögtön vicceskedtem, hogy mit keres itt, hiszen

onnan jött el, ahová mindenki menni akar

Értette a poént, de mondta, hogy vannak problémái otthon és reméli, hogy a távolság megoldja. Én persze voltam olyan marha, hogy nyakatekert mondatokkal, de elkezdtem okoskodni, hogy sajnos általában a problémákat nem szünteti meg a távolság. Ha hazaér, hűségesen várni fogják. Azt mondta talán igazam van. Már majdnem bocsánatot akartam kérni a hülyeségem miatt, amikor két francia férfival bővült a társaságunk. Pontosabban ők csak bejöttek, a saját nyelvükön beszélgettek mindvégig, nálunk pedig megfagyott a légkör. Még gyorsan leugrottam egy közeli kajáldába, beszéltem az otthoniakkal, aztán álomra hajtottam a fejem. Az elmúlt pár nap történései után nem csoda, hogy nem kellett számolgatnom a bárányokat. Végre úgy éreztem, ismét rendben van minden, helyrerázódott az utazásom és én is.