Korrupciós ajándékok, rózsaszín pillangókat böfögő táj, és voltak valamiféle sporteszközök is.

Reggel még azért sokat kellett ügyködni, hogy minden elfogadható állapotba kerüljön Stephanie érkezéséig, aki egyébként megígérte, hogy kivisz az állomásra. Végül nem tudta beváltani a kedvességet, mert lerobbant a kocsija, úgyhogy életem három kilométere várt rám az állomásig. Mindennel felpakolva kellett folyamatosan rohanni, máskülönben lekésem a nizzai találkozót és nekem annyi. Szerencsére sikerült az utolsó percekben odaérnem. Ember nem örült még annyira, egy ilyen sivár állomásnak.

Irány Nizza, vagy ahogy a helyiek hívják: Nice (ejtsd: nisz). A találkozó a Meridásokkal a reptérre volt megbeszélve, úgyhogy Nice Saint Augustin állomás a megfelelő választás. Egy óra út, és bő fél óra séta alatt meg is volt a dolog.

Még egy órám volt a találkáig, úgyhogy olvasgattam. Bevallom, nem sűrűn járok repterekre, de a Famasszal sétálgató katonák kicsit megleptek.

Aztán megérkeztek a magyarok hófehéren

A kollégák nem értették mi ez a hatalmas nagy táska és a rommá égett orrszerkezet. Volt is meglepődés, hogy én jelenleg tulajdonképpen szabadságon vagyok. Aztán kiderült, hogy Meridáék későn foglalták le a szállást (Sanremoban a Giro miatt már hónapokkal korábban telt ház volt mindenhol), így egy kicsit északabbra, a hegyek között, az aprócska Pignában lesz a szállásunk. Ezt persze a fene se bánta, ha ilyen szép környezetbe kerül az ember:

A szakmaibb ömlengés erre található. Ide csak annyit írnék, hogy természetesen több, mint remek móka egy csúcsmodellel bringázni Olaszország egyik legszebb régiójában. Nincsenek észveszejtő magasságok, de mégis rengeteget lehet menni felfelé. Azt meg a hozzám hasonló vékonydongájú mazochisták imádják.

Azon kívül, hogy minden könnyfakasztóan gyönyörű arrafelé, a csend az, ami azonnal feltűnik az embernek. Egy budapesti már a Hármashatár-hegy tetején is földöntúli nyugalomban érzi magát, de ami arrafelé volt, az valami egészen különleges.

(Fotó: Takács Tamás)

Nem volt ott már szó vízhólyagokról vagy fáradtságról. Talán nehéz elhinni, de bringán ülve valahogy mindig el tud illanni néhány fájdalomforrás. Persze az ember talál magának újakat. Úgy hívták Tufi, aki azt mondta, hogy néha kifejezetten rosszul érezte magát a tempómtól, úgyhogy meg kellett ráznia magát. Nos, én akkor pontozódtam ki felfelé, hisz csodák nincsenek, de azért meglepően jó erőben voltam.

Körülbelül 40 kilométert mentünk, de annak egy része fotózás volt. Ennek ellenére éreztük, hogy a környéken heteket el lehetne bringázni. A szállásra visszatérve elköltöttük a prezentációt, majd jöhetett a várt vacsora, amiről azt hiszem muszáj írnom, annyira komikus volt.

Addigra már kiderült, hogy a hotel a szépségén kívül nem sokat fog tudni felmutatni. Az internet lényegében érkezésünk első óráiban haldokló üzemmódra váltott. Ehhez társult egy olyan kiszolgáló személyzet, amely egyszerűen nem volt felkészülve ennyi ember fogadására. Összesen nagyjából 4 ember próbált kiszolgálni 50-70 vendéget. Nevükre sajnos nem emlékszem, úgyhogy improvizálok. Na jó, lehet nem csak a nevekkel improvizálok. Meg aztán szegények, mi van, ha olvassák ezeket a sorokat.

• Marzia: a 18 éves Marzia Genova legszűkebb utcájából utazott el a messzi Pignába, hogy szülei anyagi gondjain segíthessen. Igazából Cannes volt az ő igazi vágya, de még csiszolnia kellett nyelvtudásán. Ettől fogva egészen ügyesen kommunikált. Haja és a barátjától, Vincenzotól kapott Prada szemüvege mindig tökéletesen állt. Vincenzo határozott alkat, így Marzia 0-24 ugyan azt a beállított, skatulyából előhúzott, szigorú karaktert hozta, de nem bánta. Vincenzoval már ki is néztek egy szerény kis hajlékot a Petit-Juas negyedben. Mikor erre gondol, megenged magának egy kis mosolyt, de ügyel rá, hogy senki se láthassa. Hisz Vincenzo egy határozott alkat.
  
  
• Danilo: a kis Danilo Pignában nőtt fel, így mondhatni írva volt a sorsa, hogy egyszer a Grand Hotel Pigna Antiche Termében köt ki. Danilo már nem is annyira "kis", sebesen robog a 30 felé, de anyja nagyon büszke rá, hogy fiának tisztességes állása van, és nem keveredett rossz társaságba, mint a legtöbb kortársa. Danilo folyamatosan szorong, de mindig megígéri, hogy a következő holtszezonban beiratkozik egy sanremoi nyelviskolába. Gyakori rémálma, hogy este eljön érte a Pignai hegyi ördög, aki azóta üldözi, hogy 18 évesen a bankett okozta másnaposság miatt ki kellett hagynia a vasárnapi misét.
   
  
  
• Luigi: Luigiról keveset tudni. Valahonnan Szicíliából érkezett, viszont az elmúlt 10 évéről mélyeket hallgat. Igazából mindenről, mert még az olasz szavakkal is fukarul bánik. Akkor viszont ingerülten és határozottan, mint egy kivénhedt maffiavezér. Olyan elvetemült ábrázattal rohangál a tányérokkal, hogy az ember minden pillanatban attól fél, hogy az adag a fején landol. Luigiről az a hír járja, hogy börtönviselt, és nem bírja ha a szemébe néznek.
   
  
  
• Maurizio: a bölcs mindenes, aki remekül ért sok nyelven, a beszédnél viszont marad a jó öreg olasznál. Maurizio Nápolyban halazott a 2000-es évekig, mígnem a Sortino família rá nem tette a kezét a jól menő üzletre. Maurizio alapvetően egy konfliktus kerülő figura, úgyhogy nem szállt szembe a "karhatalommal". Negyvenéves fejjel kezdett teljesen új életet Pignában és bár a halazás jobb volt, mint a tányércipelés, otthon hat éhes száj várja. Most, közel a 60-hoz is remek szeme van ahhoz, hogy olyan apró részleteket, tárgyakat felismerjen, amiket mások nem.

Szóval a vacsora. Szó se róla, mennyei ízű, és gyönyörűen tálalt, többnyire olasz fogásokat szolgáltak fel, csak...Nekem még sosem sikerült úgy asztalhoz ülnöm, hogy a felszolgált ételek ne tudják csillapítani az éhségemet. Az egy dolog, hogy apró adagokat kaptunk, de olyan lassú volt a kiszolgálás, hogy a vacsora nem viccelek, három órás happeninggé vált. Na mindegy, biztos csak valami botlás volt.

A programok végeztével megpróbálkoztam valahogyan még internetet varázsolni, hogy legyen legalább valami hír arról, hogy kijött az új bringa. Emiatt cserélgettem az eszközeimben a memóriakártyákat, és az egyik microSD egyszer csak eltűnt. De nem ám egy világos felületen babráltam, hanem egy sötét, mély barázdákkal tarkított bőrfotelben és lent szintén sötét szőnyeg borította a padlót. Az utazásom szinte összes fotója rajta volt, azt hittem fejbe lövöm magam. A fél hotelt átkutattam mint egy barom egy kis lámpával, hátha megtalálom valahol a kártyát. Akkor jött oda Maurizio, és próbált rájönni, hogy mit csinálok. Elmondtam neki a kálváriámat, majd nagyjából 10 másodperc múlva felrikkantott, és felvette a kártyát a földről úgy, mintha valami bűvésztrükkel a hüvelykujja mögül csalta volna elő. Eszméletlenül hálás voltam.

A nagy izgalmak hevében a szobámban magamhoz ragadtam még egy Spriteot a hűtőből, aztán alvás.