Maurizio és a legendás éleslátása visszatér, én pedig mozgójárdáztam. És dolgoztam a nyaralásom alatt. Vagy nyaraltam munka közben?

Kora reggel még az utolsó utáni pillanatban átadtam Tufinak a fotókat (konkrétan a buszra szállásig követtem a laptopjára kötött fényképezővel). Ez elég fontos volt, máskülönben semmit nem tudtam volna megörökíteni a maradék 10 napból, mert már mindenem betelt.

Már éppen léptem volna ki a szállodából minden cuccommal, amikor megérkezett Maurizio és fontoskodva rikkantotta:

Extra! Extra! Extra!

Először azt gondoltam biztos valami félreértés, mert olyan érzés fogott el, mint amikor felvillan egy hirdetés a neten, hogy én vagyok a szerencsés kétmilliomodik látogató, és ezért kivételes ajándék üti a markomat. Aztán eszembe jutott, hogy jó pár évvel ezelőtt valamelyik csapattársam mesélt egy érdekes történetet az edzőtáboráról és az ő kis drágaságáról kólájáról...

Egy koreaival és Bodnárral vittek minket a sanremoi vasútállomásra. Ott kiderült, hogy Gergő EC-vel megy, amit választhattam volna ugyan én is, de már nem volt rá kedvezményes Interrail jegy, úgyhogy maradtam a későbbi személyvonatnál, amivel még simán oda értem a következő szakasz rajtjára.

Előtte vettünk Gergővel egy Gazzettát majd egy kávézóban telepedtünk le. Az újságvásárlás csak azért volt számomra érdekes, mert ahogy a képeken is látszik, Olaszországban még mindig elég magas a print lapok olvasótábora.

Gergő hamarosan lelépett a vonathoz, én pedig nem sokkal később, a genovai szállás lefoglalása után követtem őt. Szokatlanul óvatos voltam az időbeosztással, ami nagy szerencse volt, hiszen itt az állomás épülete nem azt jelenti, hogy rögtön ott is vagyunk a peronoknál.

(Igen, ez olyan hosszú, mint amilyennek tűnik.)

Franciaországhoz hasonlóan Olaszországban is megmaradt a rossz baloldali közlekedés, de ez a kisebbik érdekesség. Ebben a régióban a vonatok szinte többet közlekednek föld/hegy alatt, mint a szabadban, így számíts rá, hogy az állomásokat gyakran hosszú lépcsőzéssel, gyaloglással fogod elérni. Itt szerencsére volt mozgójárda, amin sétálva érsz el akkora sebességet, mintha egy normál járdán futnál.

Giro láz Albengában

Röpke egy órás út vezetett el Albengába. Érdekességképpen az utastársaim nagyjából harmada a Girora tartott, többek között kisgyermekes családok is. 

A pályaudvarról kilépve ez - a következő napokban megszokottá vált - kép fogadott. Csapatautók és buszok karavánja érkezik a városba, körülöttük pedig a rajtterülethez közeledve egyre nagyobb tömeg. Ha az embert kétségek gyötörnék, hogyan talál oda a verseny helyszínére, csak meg kell keresni a sor elejét és már helyben is van. Azért a dolog a valóságban egy fokkal nehezebb, hiszen lépten-nyomon promóciós étel/italokkal próbálnak majd tömni, és közben vágni kell az utat a hömpölygő embertömegben.

A rajtkaput még nem is láttam, csak sejtettem, hogy a közelben járhatok, amikor a nyakamban lévő akkreditációmnak köszönhetően egy szervező megragadta a felkaromat, bemutatkozott (sosem tudom megjegyezni a neveket), majd elvezetett a színpadra, ahol aláírtak a versenyzők. Aztán megkaptam az instrukciót, hogy miután aláírt az utolsó versenyző, "huss", rohanjak, mert semmire nem lesz idő.

Kezdőként elég nehéz volt eldönteni, mire figyeljek. Az érdekes magánbeszélgetésekre/interjúkra, a közönség hihetetlen reakcióira (névről ismerték az olasz versenyzőket és a sztárokat), Tornado Tom értelmezhetetlen karszerkezetére? Vagy a bringájára?

Az aláírás után tényleg nem volt semmire idő. Mire megmozdultam volna, hogy tovább menjek, már dördült is a startpisztoly, én pedig nem láttam az egészből semmit. És úgy tűnt, a vonatot is lekéstem. Szerencsére azért a tempóból nem vettem vissza, bíztam a késésben. Be is jött. Olaszországban szinte sohasem jön időben a vonat, szóval amíg negyed órán belül vagyunk, megéri sietni.

Rózsaszín víztükröt fotózni fontos

Még az állomáson megkérdeztem valakit, hogy merre kellene leszállnom a szállásomhoz. Egy-két percig előtte marcangoltam magam, hogy van-e értelme, de szerencsére megtettem. Tanulság: ha egy ismeretlen céltelepülésen három állomás is van, jobb ha rákérdezel valakinél, máskülönben könnyedén pórul járhatsz. Itt ha nem kérdezek, teljesen rossz helyen szálltam volna le.

A vonatról leszállva nem volt sok időm. Gyorsan a hostel felé vettem az irányt. Ott csak leraktam a cuccomat és már indultam is tovább a célterülethez. Előtte kaptam egy kis útbaigazítást, hogy merre menjek, ami jól jött, mert errefelé a GPS könnyedén megtréfálja az embert.

Genova teli van szűk, néhol mindössze egy embernyi szélességű utcákkal, ahol nem nehéz eltévedni. Szerencsére a Girot mindig könnyű megtalálni, mert nem létezik olyan ember a városban, aki ne tudná merre van az a verseny.

Itt már végre volt sajtóközpont is (ez a célterületek kiváltsága), ahol nyugodtan le lehetett telepedni, volt wifi, és nagy minden irányba elhelyezett tévéken harsogott a Rai közvetítése. Gyorsan bejelentkeztem, ahol megismerkedtem az ottani egyik fő koordinátorral, Sarah-val. Nagyon megtetszett neki a nevem, rögtön Mekszuga lettem. Frappáns. Záróakkordként még rákérdezett, hogy van-e Garibaldim. Ööö, nincs?

A Garibaldi az átlag kerékpársport rajongó egyik legnagyobb ereklyéje. Egy rendkívül ízlésesen összeállított vastag könyv, benne minden létező információval, statisztikával a versenyről. Sosem gondoltam, hogy egyszer olyan szituációban leszek, hogy csakúgy hozzám vágnak egyet abból a sarokból, ahol hegyekben áll a könyv. Le is ültem a többiek közé kicsit lapozgatni. Apropó többiek. Egészen különleges érzés egy olyan teremben ülni, ahol a világ minden tájáról azért érkeztek újságírók, hogy a versenyről tudósítsanak. Itt egy kicsit hangosabb szót is reflex szerű "cssst" követ, ha pedig véletlenül a kép előtt sétálsz el, egy darabig nem szerzel barátokat. Komoly.

Nem sok időm volt hüledezni (egyszer meg kéne számolnom hányszor éltem ezzel a mondatfordulattal, de hát ha így volt...), már érkeztek a versenyzők az utolsó városi körre, ideje volt kitalálni, hogy hol várjam őket. A gond csak az volt, hogy mindenütt óriási tömeg, tényleg talpalatnyi hely sem volt az utolsó pillanatokban. Sok helyre meg be se engedtek. Szerencsére éppen két Lotto-Jumbos kiszolgáló tört utat a cél utáni kanyarba és mögöttük be tudtam lopózni oda, ahová amúgy esélyem se lett volna.

(Bocs a pocsék hangminőségért)

Szóval hazai ember nyert, nagy volt az öröm, ügyetlenül próbáltam valamit megörökíteni belőle. Rövid szedelődzködés után már jött is a díjátadó én meg ott találtam magam az első sorban. Mi a fene!

A pezsgőt nagyjából megúszva visszatértem a sajtóközpontba, ahol már javában osztogatták a szakasz és a különböző trikók hivatalos eredményeit. Akkor jöttem rá, hogy amit eddig a Cyclingnews-ról néztem meg, azt most ott tartom a kezemben. Az elsők között vagyok a világon, akik tudják a hivatalos végeredményt. Ez a gondolatfoszlány viszont alig ért véget, már hívták is a népet a hivatalos, verseny utáni sajtótájékoztatóra egy teremmel arrébb. Szóval igen, amit a neten olvasol, azt ott mondták el többed magamnak először, sőt, lehetett kérdezni is.

Nem lehetett ezt már tovább fokozni. Egy borzasztó hosszú és élménnyel teli nap után ideje volt nyugovóra térni. Előtte azért az utazásom során egyszeri alkalommal, de rávettem magam egy helyi ételre. Egy borzasztóan ízlésesen tálalt Lasagne volt a menü. Fura, hogy az itthon megszokottól eltérően inkább édeskés íze volt.

Irány vissza a hostelbe, de előtte még akartam törölközőt és tusolót szerezni magamnak, mert ezeket Franciaországban felejtettem. Sajnos már elmúlt nyolc, így minden bezárt. Jobb híján ettem még egy mekis chickenburgert. Többnyire ízléstelennek tartom az ételfotózást, de ezúttal kivételt kell tennem ezzel az egy eurós csodával.

(a reklám és a valóság)

Még pár szót Genova is megér. Pont olyan, mint amilyennek egy tradicionális kikötővárost elképzel az ember. Sok-sokféle nép, zsivaj, kicsit koszos, gyakran szűk utcák. Kicsit India feeling.

Utána félve az „elemektől” inkább irány a szállás, ahol egy kedves forma fogadott, minden kérdésemre tökéletesen tudott válaszolni, valahogy jólesett a talpraesettsége és kedvessége. Kaptam tusolót és törölközőt is. Irány fel a lakosztályra a világ talán legmeredekebb és legszűkebb lépcsőjén. Kiderült, hogy csajokkal leszek egy szobában, de se hírüket se hamvukat nem láttam. Gyors fürdés, majd minimális előkészületek után alvás úgy, hogy lövésem sem volt, mit hoz a holnap.