Hajnalban tűzriadóra keltem.

Gyorsan magamra vettem a cuccaimat és lesiettem a kertbe. Hosszú percekig semmi, majd megérkezett az öreg, aki kikapcsolta a fülsüketítő szirénát. Kiderült, hogy valaki az egyik szobában rágyújtott. Ejnye.

Olyan hat óra környékén járkált az idő, ami nagyjából egybeesett a tervezett felkelési idővel, szóval nekiláttam tervezni a továbbiakat. Már csak egyetlen igazán vágyott úti célom maradt: Párizs. Viszont az elnyúlt Olaszországi tartózkodás szinte ésszerűtlenné tette a dolgot. Körülbelül 16 órányira voltam Budapesttől, és nem sokkal kevesebbnyire Párizstól. Plusz a tudat, hogy öt nap maradt a szabadságomból. Rövid tanakodás után a hazamenés mellett döntöttem, mert nem akartam úgy hazaesni, hogy másnap már dolgoznom kell. Nem beszélve az esetleges késésekről, amik miatt akár ki is futhattam volna az időből.

Fél óránál több időm azonban nem volt a gondolkodásra, hiszen pont egy olyan útvonalat sikerült összeállítani, ami az igényeimnek megfelel. Hosszú átszállási idő Münchenben (így lett volna időm a BMW Weltre), és észak felől érkeztem volna haza, ami egyrészt olcsóbb, másrészt Vácon átszállva már egy olyan vonattal tudtam volna hazajönni, ami szinte otthon tesz le. Még aznap este otthon alszom, juhú!

Kicsit késésben voltam, de gondoltam nem probléma, úgyis késik a vonat is. Az állomásra vezető utat már megtettem vagy háromszor, most azonban mégis sikerült eltévedni. Összesen kettő perccel sikerült később odaérni az állomásra, de a vonat úgy elment, hogy nem is láttam.

Újratervezés

Szokás szerint nem volt B terv, hiszen minek az, csak így kicsit kellemetlen volt az állomáson reggel hétkor, a szállást elhagyva, internet nélkül malmozni, hogy mi a fene legyen. Hiába működött a Railplanner offline is, a legtöbb útvonalon már éjszakai vonatra volt szükség, amikre elfogytak a kedvezményes jegyek. A pénztárban nagyon segítőkészek voltak, és összeraktak egy új útvonalat nekem. Este nyolckor kellett volna útnak indulnom, ráadásul egy teljesen más útvonalon, mint amit terveztem. Tehát volt 13 órám, amit el kellett valahogyan töltenem.

No, nem estem kétségbe. Irány La Spezia központja, ahol bevásároltam a hazaútra egy nagyobb üzletközpontban. Aztán az állomáson leadtam a csomagjaimat a megőrzőbe, és ellátogattam a Cinque Terre tegnap kimaradt részeibe. Általában nem vészesek az ilyen lehetőségek, és nem mindig automata a rendszer. Keresgélni kell. Ha nincs automata, előfordulhat, hogy valamelyik okiratodat helyben lefénymásolják.

Ezúttal Monterosso felől támadtam. Még a borús kicsit esős időben is remek volt mászkálni arrafelé, bár sokkal többen jártak arra, mint Riomaggiore felé, így néha zavaró volt a gyökkettővel haladó embertömeg. Elkészült rólam az egyetlen kép az utazásom során, de nem hallgattam korábbi önmagamra: férfiemberről nem készülhet ülő helyzetben kép.

Vissza La Speziába, miközben az idő ismét a barátságosabbra fordult. Sajnos azonban a Firenzébe továbbinduló vonatot lekéstem, mert egy félre eső vágányról indult amit nem sikerült időben megtalálnom. Dupla szívás, hogy a következő vonat bő egy óra múlva indult, a cuccomat viszont már visszakértem a csomagmegőrzőből. Az időt arra használtam ki, hogy legalább egy könyvet kiolvassak mire hazaérek. Ez sikerült is, de ennek sokszorosa volt a terv. Mindegy, ebből is tanultam.

Nagyjából két és fél óra alatt értem Firenzébe. Különösebb tervem nem volt, gondoltam csak elsétálgatom azt a pár órácskát amim van.

Mindenhol elég nagy volt a tömeg, nem igazán jött be a dolog, szóval úgy döntöttem, hogy beülök egy Limit szerű helyre elverni a maradék készpénzemet. Hamar beszédbe elegyedtem a szép albán Albával, aki nem akart pultos lány lenni, de így alakult. Beszélgettünk arról, hogy mennyire maradnak meg a régi barátságok, ha az ember elköltözik (semennyire), mennyire vágyik vissza az ember (semennyire), és arról is, hogy milyenek az olaszok/magyarok.

Mindkét nép panaszkodik mindenféle marhaság miatt, de az olaszokból végső soron akármi is történik, áradni fog az életszeretet.

Talán egy kicsit érzelmesebb pillanatomat fogta ki, de elmondtam neki azt is, hogy hiányoznak az otthoniak. Azt mondta, ha hazaérek, mindenképpen mondjam el nekik is, mert sokat fog jelenteni. Későre járt már az idő, úgyhogy megkértem, hogy vázolja fel nekem merre tudom megnézni a Ponte Vecchiot, aztán elbúcsúztunk egymástól.

El is jutottam oda könnyedén, elég szép volt. Hangulatos (nem olasz) élőzene, szép fények, boldognak látszó emberek. Egyáltalán nem így terveztem, de a mai napig örülök, hogy Firenze volt az utolsó helyszínem.

A vonat már negyed órás késéssel gurult be a pályaudvarra, ami az indulásig fél órára nőtt. Egy 60 év körüli cseh bácsi lett a teremtársam, nem sokat beszélt angolul, inkább a némettel próbálkozott, ami nekem nem az erősségem. Az előző éjszakai vonatozás során már megszokott szenvedős alvás szekvenciája következett. A dolgot könnyítette, hogy itt az ülések teljesen síkba dönthetőek voltak, így szinte kényelmesen el lehetett feküdni. Az öreg gyakorlott éjszakai vonatosnak tűnt, még cuki kispárnája is volt.

Az aranyélet pár óráig tartott csak, Velencében felszállt egy csapat lány. Szegények bőrig áztak, borzalmas idő volt kint. Innentől kezdve mindenki ült a telített fülkében és várta, hogy vége legyen.

Ausztriába átérve ismét kettesben maradtunk az öreggel, az utastájékoztatás pedig felébredt éjszakai álmából. Egyrészt vicces volt az irónia és a német akcentus, ahogy közölték, hogy 90 perces késésben vagyunk Olaszország miatt (ez tényleg így hangzott el, többször is), másrészt a tervemben pont ennyi ráhagyás volt a bécsi átszállásra. Ha olvastátok a blogot tudjátok, hogy az egész utazásom során sohasem sikerült lekésni vonatot vagy csatlakozást, ezen a két napon viszont ez harmadszorra is össze jött. Ráadásul úgy, hogy leszállva pont láttam, ahogy elgurul a pesti Railjet.

Sebaj, legalább volt rendesen időm jegyet venni. Itt elkövettem egy nagy hibát, nem jeleztem, hogy van Interrail jegyem, így kifizettették velem a Bécs-Hegyeshalom közti út díját is. Érdemes mindig lebegtetni azt a jegyet, ha vásárolsz.

Rövid időtöltés után már rajta is voltam az utazás legutolsó vonatán. Egy cigány asszony mellé szólt a jegyem, aki kedvesen megkért, hogyha nekem nem gond, engedjem meg, hogy ő ülhessen az ablak elé. Nekem végül is tényleg mindegy volt. Őszintén szólva az ég világon semmire nem vágytam, csak lehuppanni, betenni a zenét és csukott szemmel hazateleportálni Budapestre. Utastársam viszont elképesztően kíváncsi volt. Még a mindenki által ismert fülhallgatói-gordiuszi csomót is kibogoztam előtte, gyakorlatilag végig a kezemben volt a füles, de ő hajthatatlan volt. Mint egy naiv gyermek, úgy csodálta a történetemet. Úgy tűnt, sosem tud kifogyni a kérdéseiből. A füles a kezemben maradt, az utastájékoztató pedig megszólalt:

Budapest-Keleti pályaudvar végállomás következik.