Ahogy az az előző bejegyzésben kiderült, május 2-től 10-ig, le volt zsírozva minden, addig viszont akadt két nap amit el kellett tölteni valahogy. Lézengtem egyet Európában.

A tegnapi események után kissé egykedvűen keltem. Az ugye adott volt, hogy lécelni kell, de nem tudtam merre. A miniállamokat drágaságuk (Luxemburg, Liechtenstein), vagy elérhetetlenségük (Andorrába nem megy vonat) ejtettem. Végül lementem, elbúcsúztam Mauriciotól, aki hatalmas forma volt továbbra is.

"Jó volt itt, mi? Gyere legközelebb is, csak akkor hozz magaddal egy lányt is. Mikor megy a vonatod... Hoppá... Elena! Vai!"

És Elena kivitt kocsival az állomásra. Őszintén mondom, nőt még nem láttam így vezetni, pedig 800 métert ha vitt összesen. A vonat ezúttal késett, úgyhogy elértem. Irány vissza Visp. Ott gondoltam eszek már valami tartalmasabbat, de a meki árak ugyanazon a szinten mozogtak mint Zermattban. Végül vettem valami szemetet, hogy ne haljak éhen és felszálltam a Genfbe tartó vonatra.

Ez több szempontból is praktikus volt, hiszen útba esett Aigle, ahol a UCI központ van, és Lausanne is, ami ki a fenét ne érdekelne. De a terv nem változott, a végállomáson, Genfben szálltam le.

Volt bő egy órám, hogy eldöntsem, maradok Genfben, vagy egy rég vágyott településre, Annecy-ba veszem az irányt. Letettem a cuccom a csomagmegőrzőbe és rövid felfedező sétára indultam

(a képen 140 métert rejtettek el)

Gondoltam körbe sétálom a tavat és majd szépen a helyiek eldöntik helyettem, hogy továbbmenjek-e. A szökőkútnál oda is jött hozzám egy lány, hogy készítsek róla egy képet. Segítettem a gondján, majd továbbállt. Gondoltam, itt a lehetőség, hogy szóba álljak valakivel, én meg nem használom ki? Nem, az nem lehet. Utána mentem és megkérdeztem, szerinte maradjak-e. Azt mondta ez egy gyönyörű város, de többet nem tud mondani, hiszen két napja van itt. Megkérdeztem tőle, hogy hová valósi, amire azt válaszolta: "Hungary."

Utólag bánom, hogy nem játszottam tovább a külföldi szerepét. Már nem azért, mert nem volt érdekes társaság, de vicces lett volna letesztelni, mikor bukik ki az ember.
A maradék háromnegyed órát együtt bóklásztuk végig a városban. Nem igazán egyezett a stílusunk, mégis megismerkedtem egy új nézőponttal. Angéla jómódú családból származott (orvos anya és ügyvéd apa), akik hasonlóan gondtalan életet szerettek volna gyermeküknek. Ekkor ismertem meg először úgy komolyabban ezt az oldalt, miszerint oké, fontos, hogy az ember a saját boldogulását keresse, de ilyen helyzetben, amikor a szülők az egész fiatalkorodat végigtámogatják, nehéz szembe fordulni a szülői intelmekkel. Utolsó előtti mondatként bemutatkoztunk egymásnak, majd örökre elváltak útjaink.

Abból a szempontból viszont nem lettem okosabb, hogy melyik úticélt válasszam, úgyhogy anyagi alapon döntöttem. Irány a pályaudvar, cuccot ki, majd keressük a vágányt ami Franciaországba visz. Itt kisebb bonyodalom volt, mivel minden jel arra mutatott, hogy egy fotocellás üvegajtón keresztül kell eljutni ahhoz a vonathoz, amire nekem szükségem volt. Bementem, de szinte rögtön vissza is fordultam, hiszen egy hosszú folyosó fogadott futószalaggal meg katonákkal. Na mondom, tuti rossz helyen vagyok, hátra arc. Aztán kiderült, hogy az a jó hely, csak megfeledkeztem, hogy most éppen az Európai Unión kívül tartózkodom, és a Franciaországba tartó vonatok utasait szúrópróbaszerűen ellenőrzik.

Először Aix-les-Bains-ban léptem francia földre. Fél órát kellett várni a csatlakozásra, de nem bírtam ki, hogy ne nézzek körül legalább az állomás közvetlen közelében. Kellemes, meleg, napos idő és az eddig csak TV-ből látott cégek: Carrefour, PMU, La Franchise des Jeux, Caisse de Pargne, LCL…Apró marhaságok, de már ettől kezdett jobb lenni a kedvem.

Hogyan nem láttam semmit Annecyból

Alig egy óra múlva már meg is érkeztem Annecy-ba. Már nem volt fiatal az idő, 4 óra körül járt és még mindig fogalmam sem volt, hol fogok éjszakázni. Semmi baj, - gondoltam - majd szóba elegyedek a franciákkal, és ők pár pillanat alatt elmondják hol kajálhatnék egy jót. Igen, valóban elég nehézkesen, legtöbbször egyáltalán nem beszélnek angolul. Azt viszont sem itt, sem máshol nem tapasztaltam, hogy rossz szemmel néztek volna rám csak azért mert nem tudok franciául. Sőt, nekem az volt a benyomásom, hogy pont emiatt tudnak kialakulni vicces szituációk. Lazák, segítőkészek.

Nagy nehezen eltaláltam egy helyi plázáig, ahol volt ingyen wifi is. Közben tovább gyártottam a hülye ötleteket, amiből az lett, hogy elsétáltam a jópár kilométerre lévő üzletközpontba. Megvacsoráztam, bevásároltam, és már nyolc körül járt, mire kiderült, hogy Annecy-ban nincs csomagmegőrző. Ez azért volt különösen nagy probléma, mert itt még a hostel is viszonylag drága volt és kitaláltam, hogy elmerülök az éjszakában szállásfoglalás nélkül.

Az interneten nem volt egyértelmű információ a csomagmegőrzővel kapcsolatban, szóval visszasétáltam a pályaudvarra, hogy magam csekkoljam le a dolgot. Persze a hírek igazak voltak, Annecy-ban nincs csomagmegőrző. Közben eleredt az eső, és 10 fok alá csökkent a hőmérséklet, így a hülye ötletem egyre inkább csapott át az őrültségbe. Még mindig betérhettem volna a hostelbe, de úgy döntöttem, kipróbálom ezt is, biztos érdekes élmény lesz (normális?).

Elsőként azt gondoltam, maradok a pályaudvaron, amíg tudok. Ott összehaverkodtam egy kb 40 éves üzletember fazonnal. Ő is azt mondta, hogy van valami hostel, miért nem megyek oda. Látta hogy hajthatatlan vagyok, úgyhogy inkább megpróbált ellátni tanácsokkal. "Menj ki a tópartra, ha eláll az eső ott simán le tudsz táborozni, a rendőrök se fognak elzavarni. Itt viszont ne maradj, nézd azokat a skinheadeket a bejáratnál. A kezükben lévő sör pár óra múlva hatni fog. Nem biztonságos itt éjszaka." Ezekkel a szívmelengető tanácsokkal a hónom alatt nem sokkal később elindultam a tó felé.

Persze korom sötét volt már, egyre borzasztóbb időjárás... Nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy borzalmas éjszaka lesz. Először eszméletlen sok sétával próbáltam múlatni az időt. Amikor már szinte minden létező utcát bejártam, egy füzetbe írkáltam marhaságokat, de az se sokat segített. Egyre fáradtabb és átázottabb voltam, de nem mertem megnézni, mennyi az idő. Amikor mégis rávettem magam, még csak éjfél felé járt az idő. Siralmas.

Néha megpihentem egy buszmegállóban és próbáltam aludni, de sajnos annyira hideg volt, hogy néhány percet leszámítva nem sokra mentem. Egyszer csak odajött hozzám egy fiatal srác és megkérdezte, hogy miért vagyok itt, mit csinálok. Elmondtam neki, majd felajánlotta, hogy ad egy kis "valamit", amitől kellemesebben vészelem át az estét. Elutasítottam, mert fogalmam sem volt mi az. Aztán továbbállt, de messziről úgy tűnt, mintha társasággal akart volna visszatérni. Valahogy a rengeteg értékemmel a hátamon nem volt kedvem megvárni, míg kiderülnek a szándékaik, úgyhogy inkább elvonultam. Jó nagy marhaság volt ez az egész, de már láttam az alagút végét. Hajnalodott.

Visszamentem a pályaudvarra, de a munkanap miatt egy órával később nyitott a vártnál. Szerencsére egy ott dolgozó volt olyan kedves és beengedett, így már 5 óra körül újra fedél volt a fejem fölött. A terv most már az volt, hogy egy nappal korábban leutazok a lefoglalt szállásom környékére és megszállok ott egy hostelban. Ahhoz, hogy megfelelő csatlakozásokkal sikerüljön mindez, még négy órát kellett várakoznom. Érdekes volt nézni, ahogy a néhány hajnali utas után jöttek egyre többen utazni - felébredt a pályaudvar.

Félálomban néha zongoraszót hallottam (minden új SNCF pályaudvaron van egy bárki által használható zongora), vagy éppen francia mintacsalád készült mellettem a nyaralásukra. Az anyuka két kislányát bízta meg életük első feladatával: egy csokipapírt kellett elszállítmányozni egy nem túl messzi kukához. Anyjuk látszott, hogy önállóságra és rendszeretetre akarja nevelni őket, de minden lépésüket figyelte. Fel is szisszent, amikor egy figyelmetlenebb járókelő véletlenül majdnem fellökte a lurkókat, de végül sikerült a küldetés. Egyszerű, de mégis olyan aranyos, érzelemmel teli jelenetsor volt.

Lassan elérkezett a kilenc óra, én pedig arra számítottam, hogy a borzalmak után már aznap tengerpartot látok. Nem így lett...