A nap, amikor a mindent megtervező ember fejben észrevétlenül átkeveredik egy aggódástól mentes állapotba.

Igaz, már az előkészületek, se utaltak arra, hogy itt minden óramű pontossággal fog zajlani, de a fene se gondolta, hogy az előző bejegyzés végén vázolt lehetőségek közül a nemtörődöm gyaloglást és a random táblamutogatást fogom választani. Nem mondom, azért amikor már egy órája sétáltam, kezdett megszólalgatni bennem az a bizonyos vészcsengő, de végül megszánt valaki.

Egy feltehetően ázsiai család állt meg egy kombi Insigniával. Azért ez az óvatos szóhasználat, mert bár szinte fullon voltak a kocsiban (ötödikként ültem be), ők egyáltalán nem zavartatták magukat. A saját, Távol-keleti nyelvükön beszélgettek, fotózkodtak a háromnegyed órás úton, így arra se jutott lehetőség, hogy bármit is kiderítsek róluk. A világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy segítenek valakin. Konkrétan már a szállásom előtt gurultunk el, amikor szólnom kellett nekik, hogy köszönöm, nekem itt az út vége. Akkor tudtam egyikükkel pár tört mondatot váltani, rendkívül kedvesek voltak.

A késő délutánban már rendesen megéheztem, úgyhogy elsétáltam a központba. Gondoltam eszek valami tartalmasabbat, hiszen a bécsi mekizés óta nem ettem ekkor már meleg ételt.

Végül egy burrito mellett döntöttem. Miközben a nálam fiatalabbnak tűnő srác készítette a fogást, érdekes párbeszédbe elegyedtünk. Próbáltam kikérni a véleményét, mert nyakamon volt a következő úticél kiválasztása, de nem tudtam dönteni. A vízparti Piran (érdemes rákeresni, iszonyat király, csak egy kattintás) és Ljubljana között vacilláltam. A srác egy darabig elgondolkodott, majd egy pillanatra félrenézett, és feltette a legfontosabb kérdést:

- Ne haragudj...Szoktál füvezni?

- Nem jellemző.

- Kár. Tudtam volna ajánlani egy utcát Ljubljanában, ahol találsz egy kis varázslatot.

A burrito ugyan borzalmas volt és alig tartalmazott húst, viszont a srác olyan lelkesen beszélt a szlovén fővárosról, hogy kedvet kaptam hozzá. Piran esélyeit tovább csökkentette az a tény is, hogy vonattal nem lehet megközelíteni. Persze egyszer-egyszer belefért volna a buszozás, de összességében nem az jött le, hogy a szlovénokkal olyan könnyedén lehetne társalogni angolul, úgyhogy kicsit talán fáztam a dolgtól. Szállást viszont nem foglaltam. Úgy éreztem zsong a fejem, túlságosan fáradtnak éreztem magam. Tiszta fejjel akartam döntést hozni.