Amikor az ember úgy igazán, velejéig elkezdi élvezni a távollétet, letisztul a gondolkodása, és új, világmegrengető következtetésekre jut. Sejtettem, hogy nálam is lesznek ilyenek, csak azt nem gondoltam, hogy már az ötödik napon.

Ez a borús látvány reggel áttervezésre sarkallt. Persze eszemben sem volt otthon maradni. Inkább az ablakom alatti buszmegállóra tettem pár pillantást. Neeem-nem, ott figyel az asztalon az Interrail jegy, meg aztán Timi javasolta, hogy próbáljam ki a stoppolást. Ja, igen, azt is mondta ha már kimozdulok, nézzek el a Bohinj völgyébe, mert van ott valamifélefajta víztükör, aztán a távolabbi végénél akad egy felvonó is, ami felvisz sokméterre. Egye kutya, megnézzük.

Gyors reggeli után már loholtam is a vasútállomásra a szemerkélő esőben. A Bledi-tó körül iparkodva megállított egy érdekes forma, aki a tóról gyártotta nagy számban a kézzel festett kisebb-nagyobb festményeit. Nagypályás volt az öreg, látszott rajta, hogy nem ma kezdte és tudja, hogyan kell eladni. Azt mondtam neki, hogyha az utolsó napomon erre járok, végighallgatom, de most mennem kell.
A vonatot végül elértem, alig tíz percet kellett utaznom Bohinjska Bistricáig. Ha az induláskor még kicsit el-el is gondolkodtam, hogy érdemes-e kimozdulni, hát a leszálláskor megbizonyosodtam, hogy határozott igen a válasz.

Innentől kezdve a tóig 6, a felvonóig 10 kilométer várt rám. A busz már eszembe se jutott, olyan elképesztő látvány fogadott már a településről kiérve is, hogy valószínűleg legyalogoltam volna a dupláját is.

• 
• 
• 

Azért csak megpróbálkoztam a stoppolással. A kis A5-ös füzetkémre felfirkantottam a célállomást és nagyjából fél óra múlva meg is állt egy jól felszerelt T5-ös VW Multivan. Ő elvitt egy darabig, majd kitett egy buszmegállóban, mielőtt letért volna a nekem ideális útvonalról. Ezután sem kellett túl sokat várnom és egy idős házaspár invitált az S-Crossába. Így jutottam el egészen hamar a Bohinji-tóig, ahol már stoppolni se akartam. Inkább bámultam, idiótán kattintgattam, majd telefonról megírtam a legelső bejegyzésemet, mire a felvonóhoz értem.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Néha eléggé esett, de a négy kilométeres út hamar elrepült. Részben a látvány, részben az írás alkotta multitasknak köszönhetően.

Az ukanci Vogel sífelvonóhoz érve újra a rövid agyalás percei következtek, ugyanis kifejezetten gonosszá vált az idő, a feljutás meg 10 euróba fájt. Gondoltam majd megkérdezem az előttem érkező turnust, hiszen a felvonó az alacsony kihasználtság miatt ingában járt. Ők röviden azt mondták, hogy mindenképpen megéri, de valahogy még ez sem volt elég meggyőző. Minek akarjak felmenni egy síparadicsomba április végén? A csoport két tagja aztán egy magyar rendszámú autó riasztóját pittyentette meg, úgyhogy rájuk bíztam magam. Rábeszéltek.

• 
• 
• 
• 

Felfelé a párás ködös idő miatt volt hogy szinte semmit nem lehetett látni, de az igazán kísérteties hangulat csak az 1-2 perces út végeztével következett.

Ha megkapnám feladatként, hogy képzeljem el Pripjaty városát sugárzás nélkül, magas területen, akkor valami ilyesmit raknék össze a fejemben. Az álló sífelvonók, elhagyatott faházak és néhány kósza lódarázs mindenre enged következtetni, csak arra nem, hogy itt az igazán jó hónapokban több ezren élvezik a téli sportok szépségeit. Azért én nekiindultam.

• 
• 
• 
• 

Nekiindultam a háromcsíkos futócipőmben a néhol még derékig érő hóban. Hatoltam ameddig csak bírtam, majd egy magasabb ponton leültem és nekiláttam elmajszolni az útravalómat.

Miközben a válogatott alapanyagokból összeállított epres croissant tartósítószere végigterjedt a számban kezdtem rájönni, hogy az utazásom nem fogja elérni a célját. Ha létezik olyan környezet, ahol az ember a háta mögött tudja hagyni a mobilnettel, néha mókuskerékkel és minden egyéb problémával tarkított életet az ez. Nincs wi-fi, nincsenek értesítések, csak a síri csend. Vagy ahogy néhányan mondják: a hegy hangja.

• 
• 
• 
• 
• 

Ahogy ezt realizáltam, megfogadtam magamban, hogy egyszer a közeljövőben mindenképpen csinálok egy igazi hegyi túrát. Közhelyes, de pont a júliusi Veloba írtam egy cikkfordítást, ami két bringás túrázóról szólt. A srácok a Machu Picchura akartak eljutni, ami nem kevés kaland árán sikerült is nekik. Az utazás végén egyikük szájából hangzott el az aranymondat: "Többet tanultam magamról ezalatt az egy hét alatt, mint korábban egész életem során". Klisé omlás, de biztos voltam abban, hogy a rám váró szűk egy hónap alatt más jellegű élményekkel kell beérnem.

Amikor a körülmények kezdtek kicsit zordabbá válni, úgyhogy visszaindultam a felvonóhoz, mert félő volt hogy nem találok vissza. Átérve a felhőkön azonban kellemes meglepetés ért. A nap kisütött és egy másképpen elkápráztató látvány tárult elém.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

Az fent töltött bő egy óra átszellemüléséhez totálisan passzolt a radikális időjárás-változás.

A hazafelé út már napfényben telt, de nem állt jól a szénám. Vagy jófejek lesznek velem, vagy 15 kilométert futok, vagy nem érem el az utolsó vonatot.