Ha volna bakancslistám, akkor ebben a pár napban elég sok pipát bevéshettem volna.

Na jó, mielőtt téves fantáziaösvényre terelődne a gondolatotok, muszáj leszögeznem, hogy a lányoknak kevés köze van a pipákhoz. Vagyis nem úgy...

Most, hogy elveszítettem új olvasóim 90%-át, akár mesélhetnék arról is, hogy mi történt a második olasz napon. Például tettünk egy 60 kilis kört Ventimiglia felé. Sajnos hamar a városok felé vettük az irányt, de így is élvezetes nap volt. Leszámítva egy momentumot. Aki már tekert kezdő bringásokkal egy csoportban, biztosan ismeri azt az érzést, amikor végignézel a társaságon, majd feltűnik egy alak, és azt mondod rá:

Ez ma, valahol, valahogyan el fog esni.

Hogy kinek a szerencséje volt az, hogy az eset telibe előttem történt meg, azt nem tudom, de sokadjára az életemben olyat mentettem, hogy arra szavak nincsenek. Többiek se értették. Én csak egy erőteljesebb ütést éreztem a bordámon. Mint utólag kiderült, az előttem pofára eső kolléga hátsó kereke talált el. Lényeg, hogy mindenki életben maradt, én pedig utána röhöghettem egy sort zavaromban.

Az út nagy részét egyébként egy román sráccal beszélgettem végig. Kiderült, hogy a szomszédban ugyan azok az anomáliák történnek meg sportvezetői szinten, mint Magyarországon. Úgy látszik ez a "keleti-pálya" nevű betegség lesz.

Sanremo, a rózsaszínbe bújt üdülőváros

Talán kevés szó esett arról, hogyan keveredtem ebbe a közegbe, úgyhogy ezt most pótolnám. Már megvettem az Interrail jegyem, amikor értesítettek a lehetőségről: május 7-10. között szükség van egy újságíróra a Velo.hu-tól (akkoriban még ott dolgoztam). A program egy új bringa bemutatója és tesztelése, találkozó a Lampre-Merida versenyzőivel, és a Giro első szakaszának megtekintése a helyszínen. Soha nehezebb döntést...

A program tehát ott tartott, hogy találkoztunk a Lampre Giro sorával Sanremoban. Vicces volt végighallgatni élőben a közhelyes nyilatkozatokat a versenyzőktől. Szerencsétlenek a hátuk közepére se kívántak egy ilyen felesleges meet and greetet.

Utána séta tovább a zsúfolt és rózsaszínbe öltözött Sanremoban a Casino épületéig, ahol már egy talpalatnyi hely sem volt. Kezdődött a Giro csapatprezentációja, ahová a mi újságírócsoportunkból senkit nem akartak beengedni.

A dolog jogos volt, hiszen a férőhelyek száma limitált, és kicsit furcsán hatott volna, ha 40-50 fő betódul a Merida részéről. Végül az volt a szerencsém, hogy az akkreditációmat én külön intéztem, így bemehettem. Tufi pedig bekamuzta, hogy a fotósom, szóval egyedül sem maradtam.

Bent aztán áthatja a termet a rózsaszín kerékpárszenvedély szag. Muszáj ezzel a kissé illetlen jelzővel élnem, mert másképpen nem lehet megfelelően átadni, hogy mit éreztem akkor. Hogy értsétek, gondoljatok egy olyan hobbira/sportágra, amit nagyon szerettek, de Magyarországon gyér érdeklődés követi. Ezek után gondoljátok tovább, hogy ennek a dolognak egyszer csak egy olyan változatába csöppentek, ahol minden élő ember csak ezért a dologért veszi a levegőt. És ezekből az emberekből sok van. Nagyon sok.

Jómagam előzetesen nem számítottam különösebben nagy sokkra, de a műsor, a korabeli bejátszások, maguk a versenyzők közelsége olyan elegyet teremtettek, hogy az embert akarva-akaratlanul magával ragadja a Giro d’Italia – és nem is akarja soha többé elengedni.

(Fotó: Tinkoff Saxo/Bettini)

Nagyjából akkor szakadt el a cérna nálam, amikor belopóztam a "backstage-be", és a biztonsági őr ahelyett, hogy kitessékelt volna, megkért, hogy szóljak neki, ha Fabio Aru érkezik (a verseny későbbi második helyezettje), mert csinálnom kell róluk egy közös fotót. Én, aki abban a környezetben nőttem fel, ahol a bringa egy megtűrt bohózat, és ahol a versenyeken a hozzátartozókon kívül senkit nem látni, kezdtem úgy érezni, hogy az utazásom hátralévő része meg lett írva.

A hazafelé buszozás közben szerencsére megerősítést kaptam a régi motoros kollégáktól is, hogy annyira profin meg volt csinálva az egész, hogy nem csak nekem, mint újoncnak volt elbűvölő az egész. Többen is azon ábrándoztak, hogy bárcsak maradhatnának tovább.

Eltévedés egy másik világba, egy másik időzónába

Az utolsó nap első felére ismét egy bringázás volt betervezve. Ezúttal végre életemben először kipróbálhattam egy aero modellt. A Reacto az én erőállapotomhoz nyilván teljesen felesleges volt, de mindig is rajongtam a lapított, ultra merev dizájnért. Nem is nagyon csalódtam.

Röviden a program úgy szólt, hogy a legendás Milan - Sanremo (jelenleg a maga 293 kilométerével a leghosszabb profi kerékpárverseny) útvonalára, azon belül is a versenyt általában eldöntő Poggio emelkedőjére tekerünk el. Ha nem is számít olyan különlegességnek, mint az Alpe d'Huez, vagy egy Mont Ventoux, azért nem bántam volna, ha sikerül abszolválnom a dolgot.

De nekem valahogy nem volt jó a nyeregmagasság, úgyhogy lemaradtam az út elején a kísérőkocsihoz. Gyorsan orvosolták a bajomat, majd mondták hogy csak menjek egyenesen tovább, ők majd utolérnek és felstéhereztetnek a csoporthoz. Mentem is, csak aztán jött egy útkanyarulat, ahol balra, a főútvonalon lett volna logikus továbbmenni, viszont jobbra mutatott egy Merida nyíl. Vártam egy darabig, de csak nem érkezett senki, úgyhogy a nyíl irányába mentem. Hamar kiderült, hogy a rossz irányt választottam, hisz a nyíl a tegnapi gurulás útvonalát jelezte. Egy darabig szentségeltem magamban, de aztán rájöttem, hogy errefelé elég nehéz rossz útvonalat választani.

Első utam szinte folyamatosan felfelé vezetett. Az erdős részeket néha csodás, sivárabb panoráma váltotta. Kettesben voltunk: én és a karbon kerék utánozhatatlan zörgése.

De nem is Olaszország lett volna, ha az átszellemült érzésbe nem kontárkodik bele egy szívfacsaróan hangulatos zsáktelepüléssel.

Rochetta Nervina egy mindössze 275 fős falu, és bár alig 3 kilométerre van az olasz-francia határtól, ennél olaszabb helyet később se sikerült találnom. Oké, a látvány elveszi az ember eszét, de a hangulat is hozza azt, amit néhány olasz filmből megszokhattunk. Életöröm minden arcon, az idős Marinetta asszony kint tereget a másodikon, közben pedig ordibálva beszélget a lent sétálgató Stefanoval. Oltári!

Ránéztem a telefonomra és meglepődve tapasztaltam, hogy van még egy csomó időm. Mintha nem is telt volna. Na mindegy, akkor körbenézünk másmerre is.

Mivel rejtélyes módon a trackerem hibásan mérte az útvonalat, csak tippelni tudnék, hogy mennyit és merre jártam. Azt tudom hogy rengeteget mentem felfelé, és akárhová vitt az út, lehetetlen volt betelni a tájjal. Sajnos a kötött program miatt egy idő után megálljt parancsoltam magamnak, és elindultam lefelé. Életem lejtmenete volt.

Az általam kalkulált időkereten belül (két óra) megérkeztem szépen Pignába, ahol már Tufi nagyban fotózgatta a bringákat, rajta kívül meg sehol senki. Kérdezem tőle, hogy mi a helyzet, a többiek esetleg még úton vannak-e, de azt mondta, hogy már réges-rég visszaért mindenki. Vállat vonva felmentem a szobámba, gyors fürdés, majd szól, hogy menjek, mert lemaradtunk a transzferről. MI?!

2015. május 9. szombat, Sanremo

Még időm sem volt felocsúdni a hihetetlen élményből, amiben részem volt, már ki is derült hol volt a kutya elásva. Az Endomondom azért nem akart működni, mert menet közben a telefonom valahogy úgy döntött, hogy időzónát vált. Így nem kettő, hanem bő három órát voltam úton. Szerencsére nem egyedül maradtam le a buszról, hanem Tufi is, így minket egy kisbusszal vittek át Sanremoba, a Giro első szakaszának befutó-helyszínére.

Útközben eszembe jutott, hogy mekkora király vagyok, 10 hónappal korábban már megjósoltam, hogy ezen a napon ott leszek. És ott voltam. A prezentációnál tapasztaltnál, ha lehet még nagyobb tömeg, és hisztéria. Egyszerűen nem hittem el, hogy az emberek úgy próbálnak közel kerülni a versenyzőkhöz, mint itthon egy akármilyen nevenincs playback huszárhoz, valamilyen elfuserált koncerten. Az igazán esélyes csapatok külön elkerített részben fújták ki magukat, máskülönben nem bírtak volna a tifosikkal.

(ennél jobb képet szinte lehetetlen volt lőni a verseny későbbi győzteséről)

Ahhoz, hogy az ember valamennyire értékelhető anyagot gyártson, és még élvezni is maradjon idő a látottakat,  rengeteget kell rohanni, de úgy éreztem, minden percért megéri. Az Eurosportos Bodnár Gergővel hazafelé már tényként beszéltünk arról, hogy bár a sajtótábornak vége, valószínűleg még egy pár napig maradunk a karavánnal.