No, nem a blog (kamu), és haza se kerültem, csupán bringátlanságom nem húzta ki egy hétig sem...

 Mivel még azt se tudtam, hogy másnap mi vár rám, este gyorsan alkottam egy sufnituningos, kézi ruhamosást. Az ebből keletkezett romok eltakarításával kezdődött a reggel. Egy leheletnyi aggódás, hogy mindent elpakoltam-e, majd pucoltam is.

Tetszett a hűvöskés, de napsütötte bécsi reggel. De az még jobban, hogy rengeteg időm volt. Valamikor a 20-as éveim előtt notórius késővé váltam, az utazásom során viszont csak egyetlen egyszer sikerült lekésnem vonatot. Mondjuk azzal 16 órát buktam, de ez majd egy másik bejegyzés témája lesz.

Első utam a pályaudvarra vezetett. Kis idegeskedés, hogy nyitva van-e már ily korán a jegypénztár, de hamar kiderült, hogy ilyesmiktől Ausztriában nem kell tartani. Sorszámot kell húzni, de már fél nyolckor is sokan dolgoztak a pultoknál. Az angol nyelv egy pillanatra sem okozott gondot nekik. Minden hibátlanul ment, az alig fél óra múlva induló RailJetre volt még szabad hely(jegy - 3,50 EUR).

Beugrottam még a Billába egy kis útravalóért, aztán elsőként irány Villach. Ausztria keleti részét kellett keresztbe átszelni, néhol egészen hihetetlen hegyi tájakon. Végeredmény: a 4 óra 24 perces út során 0 percnyi késést sikerült összeszedni. Ez annak fényében is üdítő volt, hogy csak bő 10 percem volt az első átszállásra, de a vonat, ami átvitt Szlovéniába már bent is állt. A szakadt vagonokra felszállva kicsit kezdett balkáni/extagállami érzésem támadni. A helyjegy vásárlást ezúttal elhagytam, hiszen nem volt kötelező és csak 45 perces volt az út.

Érdekes volt átérni Szlovéniába. A szakadt vonat egy dolog, de tényleg úgy kell elképzelni az átlépést, mintha az ember egy új dimenzióba ugrana át. Ez a nem túl hosszú, sok-sok alagúttal tarkított út átvezetett azoknak a hegyeknek a közvetlen társaságába, amelyeket korábban csak gyermetegül próbáltam fotózgatni a vonat ablakából. 

Jesenice állomáson aztán tovább erősödött a Keleti pálya feeling. A rommá firkált vonatok és telefonjukon zenét bömböltető HMCS-k társaságát azonban nem volt sok időm élvezni, hiszen a terv szerint mindössze három percem volt az átszállásra. Táblák sehol, csak egy foghíjas forgalomirányítóban bízhattam, aki persze angolul nem tudott. Valamit gagyarászott, de nem volt túlságosan használható. A két bent álló vonat közül az egyiken Ljubljanát mutatott a kijelző, úgyhogy kizárásos alapon maradt a másik. Huhh, siker, öröm, már csak le kell majd erről szállni Blednél és a hatórás út hibátlanul telt.

Várok, várok, de csak nem indulunk. Egy fiatal lányt megszólítva aztán kiderült, hogy nem három perc van az indulásig, hanem 63... Elképesztő hasznos alkalmazás a Rail Planner app, de ha a felhasználója nem nyitja ki a szemét, akkor fabatkát sem ér. Itt csak a pulzusom szökött fel kicsit, később a pénztárcám bánta, de erről majd szintén egy másik bejegyzésben.

Talán csak Bécsben kaptam túl nagy dózist, de Szlovénia jóval több keleties tulajdonságot mutatott. Persze ne szaladjunk ennyire előre, meg különben is, egy olyan változatos országban, mint ez, nagy különbségek lehetnek. Az úton és az állomás környékén eltöltött idő kezdett ráébreszteni, hogy a hazainál jóval magasabb hegyek látványa meghatározó lesz utazásom során.

Az időt kihasználva egy rövid sétára vállalkoztam, aztán vissza a vonathoz. Start egy kis késéssel, aztán a megérkezés...Na, az teljesen más hangulatú volt mint az űrhajószerű Bécs. Persze, nem spanoltam le Pataky Attilával, de ha egyszer mégis együtt gyúrnánk egy csészealj belsejében, akkor vannak olyan sejtéseim, hogy a berendezést előbb keverném össze az új Hauptbahnhoffal, mint Bled Jezero állomással. Szlovénia leglátogatottabb turisztikai célpontjára megérkezni inkább olyan volt, mint a világ zajától elzárt kis zöld, víztükörrel tarkított, hegyekkel tagolt völgybe. Ha közhelyesebben akarnám kifejezni magam: a nyugalom szigete.

Baromi fáradtan, 6 óra séta, majd 4 óra alvás és 6 óra utazást követően komoly szinteket kellett leküzdenem mire a bledi tó partján fekvő 4 kilométerre található szállásomra  mind a 12 kilónyi nehezékkel a hátamon megérkeztem. Itt jegyezném meg, hogy rendkívül sokat számít egy adott hely megítélésével kapcsolatban, hogy milyen fizikai, de főleg lelki állapotban érkezünk. Kutatások bizonyítják, hogy a bor kóstolás többnyire blöff, a lelki állapot és az előítéletek a meghatározók. Fogok még erről írni, mert azóta plusz élményekkel gazdagodtam.

A ház elsőre nem fogott meg, de persze ez szinte mindegy is lenne, ha nem lett volna kicsit drága. Azért a kilátás az ablakból nem volt utolsó:

Kis szusszanás után irány felfedezni Bledet, magát a várost. Ott hamar kiderült, hogy pizzát se kapni 6 eurónál olcsóbban. Így jár az ember, ha adott országban a turisztikailag legfrekventáltabb területre merészkedik az ember. A minden utcasarkon hangoztatott helyi krémesre azért befizettem (3 EUR), viszont nekem nem jött át az íze. Lehet, hogy helytől függ, de ahol én ettem, nem sokkal másabb, mint az itthon népszerű francia.

Másnap a szállás kezdte feltornázni magát az erősen ajánlott kategóriába, konkrétan életem top 10 legjobb napjai közé soroltam este az aznapit. Egyrészt reggeli gyanánt (szerepelt az árban alapból) nem két vajas kenyérrel szúrták ki a szemem, hanem egy olyan bőséges svédasztalt rittyentettek, hogy választani még a rubik kocka lépései között is könnyebb lenne (magamból indulok ki. egyszer úgyis megtanulom kirakni). Hogy érzékeltessem, szerintem egy hétig lehetne ott eszegetni úgy, hogy mindig újat próbál az ember.

Mivel az érkezéskor adtak egy csomó szórólapot, kiadványt, környékről, gyorsan kiderült számomra, hogy a legtöbb dolog 20 kilométeres körzetben van, és mennyivel egyszerűbb lenne mindezt bringával, mint gyalogolni, buszozgatni...Najó, kérdezzük meg, mennyibe kerül kölcsönözni.

``Ugyan már ember, az ingyenes!``

Itt még nem voltam felvillanyozva, hiszen lehet olyan bringát kapok, amivel a boltig se jutok el... De szerencsére pozitív meglepetés ért. Egy Hervises, aluvázas Balance kétkerekűt kaptam, amin minden működött. Ennél több nem is kell! Pár perccel az indulás után úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere...