Utólag visszagondolva egészen hihetetlen az a naivitás, ahogyan kezeltem a szállás-kérdést. No nem arra gondolok, hogy semmi nem volt előre leszervezve, hanem a tervezett időintervallumok a balgák.

Hiszen elsőre a bő két napot is soknak tartottam, aztán itt rá kellett jönnöm, hogy a négy is édeskevés. Reggel sem volt több kedvem továbbállni, úgyhogy a kaja után rákérdeztem, hogy maradhatnék-e még egy napot, de sajnos nem, fullon voltak. Összepakolás, majd fájó szívvel tovább. Persze nem az egyenes utat választottam. A várba még mindenképpen fel akartam menni, úgyhogy összekötöttem a tó keleti, észak-keleti oldalának átnézésével.

A várba egy nagyon meredek erdős rész vezetett fel, de végül csak a bejáratig mentem. Valami jelképes összegű belépőre emlékszem, de már kevés időm volt a vonatig és még mindig nem tudtam hol fogok aludni. Csak annyi volt biztos, hogy Ljubljanában. Úgyhogy még képeket se nagyon készítettem, igyekeztem minél inkább kihasználni a fennmaradó időt.

Újabb köves, erdős rész után a tavat elkerülő úton indultam el az állomás felé. Járda híján az út baloldalán kezdtem el sétálni, de egy szalmát lapátoló öreg hamar megcáfolta a logikát. Hevesen mutogatott hogy hordjam át magamat a másik oldalra. Ebben a régióban ugyanis külön gyalogos sáv van az utak szélén

Ez a kis út csak tovább fájdította a szívemet. Szlovénia ezen régiója tökéletesen ötvözi a nagyvárosi és a falusi élet legtöbb előnyét. Csend, jó levegő és gyönyörű környezet. A bevásárlást is el lehet intézni a helyi nagyobb közértben, a települések között simán lehet sétálni, bringázni és még oktatási intézmények is akadnak. Éjszakai élet viszont nincs, azt meghagyták az alig 50 kilométerre fekvő fővárosnak. Míg ezek a gondolatok forogtak a fejemben, az állomással szembeni meredek hegyoldalban bárányok legelésztek, bégettek. Komolyan mondom nem örültem, amikor megérkezett a vonat. De felszálltam, Jesenicében viszont szóltak, hogy Ljubljanába nem vonat, hanem busz fog tovább vinni. Ez állítólag gyakori arrafelé.

Hangulatom tovább romlott a vasútállomásra érkezve. Nekem olyan érzésem volt, mintha megállt volna az élet a rendszerváltásnál. A leromlott, összefirkált épületek közül csak egy érdekes formájú valami tűnt ki.

Az aluljáró totál budapesti hármas metró feeling. Lent különböző nemzetiségű, nem különösebben jól szituált alakok. A bemondások meg olyan unottan hangzottak el, hogy az embernek a maradék életkedve is elment. Mindezt szlovén nyelven. Brrr.

Félreértés ne essék, simán lehet hogy csak jó dolgomban nem tudtam, mit csináljak. Megértem, ha valakinek ez a véleménye, de nem azért írom ezeket a bejegyzéseket, hogy kikozmetikázzam a valóságot. Szeretném, ha nem csak élvezetes, de tanulságos is lenne. Abban az állapotban valószínűleg nem voltam nyitott eléggé az egészre.

Az állomáson unottan beültem a mekibe (mindössze 2,20 euró egy McChiken!), a tabletről pedig kiválasztottam a legelső szállást a városban. A Hostel Tresor olcsó volt, azt ígérte magáról, hogy a város kellős közepén van és ennek volt a legjobb az értékelése is. Két nap elég is lesz.

A hely mindössze tíz perc sétára volt, az ellenérzéseim viszont sehogy sem akartak eltűnni. Teljesen kihalt, elhagyatott feelingje volt az utcáknak. Utólag talán azért érezhettem így, mert mindössze 276 ezren lakják, ami a kétmilliós Budapesthez képest meglepő adat. Ráadásul hosszú hétvége volt, két nappal később tartották a megszállók elleni felkelés emléknapját.

A GPS szerint megérkeztem a helyre viszont sehol se találtam a bejáratot. Képzeljetek el egy Váci utcát és engem, ahogy próbálok csatlakozni a SPAR wi-fijére, hátha kapok valami részletesebb tájékoztatást. Valóban sikerült felmenni a hálózatra, de több infóra nem leltem. Aztán megfordultam.

A kép csalóka, de én is tökkelütött voltam, hogy nem vettem észre. A szerencsétlenkedés azonban bent folytatódott.

Köszöntem, bemutatkozom a recepciósnak, ám ő elismétli velem a mondandómat. Megteszem. Aztán még egyszer. Már látja hogy kezd kihozni a sodromból, úgyhogy elröhögi magát és közli, hogy sikerült egy nappal későbbi dátumtól foglalnom a szállást. Sebaj, van hely, segítőkész volt. Aztán következett a fizetés, de a kártyámat harmadjára se fogadta el a rendszer. A srác továbbra is halál jó arc volt. Azt mondta, menjek fel nyugodtan a szobába, fújjam ki magam, menjek fel a netre, nézzem meg a kártyaadataimat, hátha valami nem stimmel aztán meglátjuk. Még a zárható szekrényhez járó lakatra se kérte el a kauciót.

A szobában ha jól emlékszem hét ágy volt elhelyezve, de tök szellős volt az elrendezés, totálisan élhető és tiszta az egész Hostel. Még használati útmutató is akadt.

A kártyámat nem zárolták, de fogalmam sem volt, hogy miért nem fogadták el, úgyhogy jobb híján lementem, és kifizettem készpénzzel a szállást. Utána neki is indultam egy kis sétára a városban.

Nem mondom, egész kellemes volt a környék (tényleg szószerint a központban volt a hostel). Bár akkor még nem jártam Olaszországban, de kicsit olaszosnak éreztem a légkört. Talán a szűk utcák, a folyó és a sok utcazenész tette. Rengeteg helyre lehetett volna beülni, de valahogy mégis inkább ettem egy (borzalmas) gyrost, vettem még egy kis kaját a Sparban, majd még egy kis blogolás, és alvás.

Valamikor itt döntöttem el, hogy többet nem nagyon írok útközben, mert brutális mennyiségű időt vett el, amit nem voltam hajlandó bevállalni. Érdekes módon az egész utazásom során szinte mindenhol kivétel nélkül pocsék volt az internet, itt egy képet is nehéz volt feltölteni.

Miközben ezen bosszankodtam, másnap délelőtt gondoltam kipróbálom a lenti közös gépet. Ott érdekes módon hasított a net, de nem emiatt volt érdekes ez a kis séta. A gép mellett megláttam egy hirdetést egy számomra egzotikus, hidegebb helyről. Őrült kattintgatásba kezdtem. Tejóég ez ennyibe kerül. Úristen ez az isten háta mögött van. Nem vagyok normális. Akciós a szállás. Lefoglaltam. Kell egy meleg sapka.

Előtte viszont egy rakás alternatíva közül ki kellett választanom a megfelelő vonatot. A problémákat a német vasút sztrájkja fokozta és persze minden út Németországon keresztül vezetett. Szerencsére a pályaudvaron tájékoztattak, hogy a sztrájknak vége, viszont borzasztó drága jegyeket akartak adni. Visszamentem a szállásra, hogy megnézzem a neten nem néztem-e el valamit. Végül rájöttem, hogy nem volt nálam az Interrail jegyem. Ez az én esetemben különösen fontos volt, hiszen éjszakai vonatra pályáztam. Ott pedig járatonként ha jól tudom kevesebb, mint 10 helyet tartanak fenn külön az ilyen jeggyel utazók számára. Nekik viszont nagy kedvezmény jár, Gyorsan visszarohantam az állomásra, ahol fél órás várakozás várt rám az időközben kitört ebédszünet miatt. Végül mindössze 5 euró volt a jegyem. Éjfél előtt nem sokkal várt rám az éjszakai vonat egyik ülőhelye, müncheni úticéllal.

Tehát a szállás és az utazás végre le lett szervezve, már csak a szükséges kellékeket kellett beszereznem. A Hostelbe visszatérve azonban nem szolgáltak jó hírrel. Vasárnap dél is elmúlt már és minden bolt bezárt a környéken. Egy külvárosi üzletközpontban bízhattam, ami 5,1 kilométerre volt. Futás, mert hamarosan az is bezár.

Végül eltévedés nélkül odaértem, jól bevásároltam, mert a következő országban minél kevesebbet akartam költeni. Nagy meglepetésemre még Pick téli szalámi is volt. Ha már ott jártam, nem hagyhattam ki. Sapkát viszont hiába kértem az eladónőtől, csak a kalapokat mutogatta.

Hazaérve meglepődve tapasztaltam, hogy lett két szobatársam. Köszönés, bemutatkozás lezavarva 10 másodperc alatt, aztán... Kínos csend, miközben pakolásztam. Úgy tűnt, hogy vagy nem akarnak kommunikálni, vagy nem tudnak, úgyhogy gyorsan bevetettem a frissen vásárolt vajkrémet, a toastkenyeret és a csodaszalámit.

"Hungarian salami?"

Csak néztek, mint borjú az új kapura, de elfogadták. Határozottan ízlett nekik, mert repetát kértek és sörrel viszonozták a kedvességet. Meg azért a társalgás is beindult. Kiderült, hogy franciák Strassbourgból és még a Superbust is ismerik. Pár sör után már szó volt az európai szekularizációról és a kultúráról, francia zenékről, filmekről, színészekről, bevándorlókról is. Egészen értelmes srácok voltak. Legalábbis Quentin, a másik nem nagyon tudott hozzászólni a dolgokhoz. A lényeg, hogy nem olyan nehéz ez a dolog, csak próbálkozni kell. Főleg ilyen környezetben könnyen megtalálja az ember a közös hangot a másikkal, hiszen majdnem mindenki utazó.

Kitaláltuk, hogy benézünk a szlovén éjszakába, de nekem már sajnos vinnem kellett minden cuccomat magammal. A recepciónál meg is lepődtek, hogy este 10 előtt kijelentkezek. A franciákkal könnyedén találtunk egy hangulatos helyet és még belefért egy sör velük. Aztán sajnos hamar mennem kellett, mert közeledett az éjfél és a start.

15 órás út várt rám.

A pályaudvarról készült kép forrása: https://www.flickr.com/photos/bocko-m

A Hostelről készült kép forrása: Tripadvisor