Gyermekkorom óta mocorgott bennem a vágy, hogy kipróbáljak egy éjszakai vonatot. Nehéz megmagyarázni, hogy mire fel ez a fétis, de így külön öröm volt a Lisinksi EuroNighton ülni.

Ülni, hiszen az ágytalan hely felára csak 5 euró volt. A következő lépcső egy hatágyas szoba lett volna 20 euró + reggeliért. Az egyágyas 100 eurótól kezdődik.

A hatszemélyes termes kocsi a lehető legátlagosabb volt, viszont a GTA III néma főszereplőjével utaztam. Találkozásunkkor egymásra néztünk, majd úgy utaztuk végig a hat órát, mint akik pontosan tudják, hogy szarban vannak, de megtartják saját maguknak a szenvedést. "Nem-nem, nincs itt semmi beszélnivaló, hagyjál!" "Nem látod, hogy éppen ülve próbálok aludni?" Ilyesmi gondolatok szállhattak a fülkében. Jómagamat elég jó alvónak tartom, de negyed óráknál többre nem futotta. Nem mondom, biztos hozzá lehet ehhez is szokni, ráadásul 5 euróért átvészelni egy éjszakát azért nagy spórolás. Nálam ez mondjuk nem játszott, mert a Tresorban másnap délelőttig maradhattam volna, de ez itt csak részletkérdés.

A vonat az internet szerint a Horvát és a Szlovén vasút közös munkája volt, mégis óramű pontossággal érkeztünk meg Münchenbe. Gondoljatok bele, milyen jól megszervezett logisztika szükséges ahhoz, hogy egy ilyen olajozottan működjön. Az egy dolog, hogy 430 kilométer leküzdéséről van szó, de mire Münchenbe ér a vonat, mindenféle ország vagonjai tarkítják a szerelvényt. Nyilván van a menetrendben ráhagyás a tolatások elvégzésére, de ettől függetlenül becsülendő és érdekes munka lehet.

Szóval München. Szép, németesen rendezett, kellőképpen világos, sallangmentes fejpályaudvar. Visszakerültem arra a csapásirányra, ami Ausztriában annyira megtetszett. Itt láttam először ICE és TGV vonatokat is. Volt egy órám szétnézni a csatlakozásig, úgyhogy random el is indultam.

Az első megdöbbenés a bringatárolóra nézve fogadott. Persze az ember mindig hallja, hogy nyugaton komolyabban veszik ezt a dolgot, de más, amikor az ember a saját szemével látja. És ne feledjük, egy olyan országról van szó, ami a 2000-es évek botrányai miatt beszüntette a Tour de France közvetítést. Alig egy éve gondolták meg magukat újra. Nem volt más választásuk, hiszen a világ egyik legjobb sprintere (Marcel Kittel) és a többszörös világbajnok tempómenő (Tony Martin) német.
Elsőre viszont vicces, hogy nem egy német társalgás ütötte meg a fülemet bajor földön: a főbejáratnál két hajléktalan beszélt egymással magyarul.

Alig pár másodperc múlva már rohantam is, hiszen egy álcázott 7-es BMW gurult el előttem. Sajnos már akkor is nagyon közel voltak a sorozatgyártáshoz, így a képem maximum saját magamnak lehetett kincs, de annak elég nagy. (Ha valaki lemaradt volna róla, ide kattintva megnézheti, mit írt róla hónapokkal később, a főnök.) Rögtön meg is fogadtam, hogy hazafelé München felé jövök majd haza, így be tudok ugrani a BMW Weltbe is, ami az állomástól mindössze 6 kilométer.

Közel ötórányi út várt rám a német vasúton, de ezúttal nem vettem helyjegyet (opcionális volt). Akadt bőven hely a vonaton, szóval nem volt probléma. Az egyetlen kicsit parásabb helyzet a határátlépés volt, hiszen az ellenőr passportot kért tőlem, ami nekem nincs. Természetesen elég volt a személyi is, hála Schengennek.

A videó címe kicsit túloz, de azon a hídon egyszer csak belecsöppenni Zürichbe egészen különleges volt. Bámészkodásra azonban nem volt sok időm, hiszen kevesebb, mint kilenc percem volt áttalálni a csatlakozásra. Most próbáltam erről videót keresni az interneten, de érdekes módon mindegyikben tök egyszerű módokat mutatnak az átszállásokra. Nekem nem volt az. Képzeljetek el egy nem túl tágas aluljárót, ahol van több mint harminc lehetőséged, ahová átszállj és az alternatívákat egy plusz szint bonyolítja. Nincs nagy, központi tábla, az információkat messziről nehezen olvasható, kicsi kijelzőkről lehetett leolvasni. Hajrá, keresd meg melyik visz tovább, ha életedben sose jártál itt, és alig van időd. Lehet, hogy pont a rossz aluljáróba mentem le, vagy a fene se tudja. Ettől függetlenül Európa egyik legnagyobb multimodális csomópontjáról van szó. Itt akármire át lehet szállni, lényegében a repülőre is, hiszen kilenc perc alatt a reptérre visz egy rakat járat.

Szóval két óra egy emeletes svájci IC-n. Ismét helyjegy nélkül - sima liba volt. Vispben aztán jöhetett az utolsó átszállás. Itt már csak hat percem volt átpattanni, de az időterv óramű pontossággal működött. Bizony, ekkor már 14 órája voltam úton.

Már a vonat is furcsa volt a hatalmas ablakaival. Aztán elindultunk és finom morajlás lentről. Hm-hm, ez úgy tűnik fogaskerekű. Nahát, ki a fene gondolta volna, hogy 1400 méterre nem egy akármilyen vonat visz fel. Aztán megérkezett a kalauz.

"Ezzel a jeggyel nem lehet ezen a vonaton utazni úgyhogy meg kellene, hogy büntesselek. Mindjárt elmondom a részleteket, ne aggódj, nem kerül sokba." - aztán elviharzott.

Na mondom, nekem itt reszeltek. Van nálam kb 10 euró készpénz. Itt vagyok az isten háta mögött Svájcban, nyakamba kapok egy 100 CHF-es csekket egy idióta ötlet miatt. Zseniális.

Már nem is nagyon volt kedvem fotózgatni. Aztán kicsit reménykedtem, hogy a kalauz nem tér vissza, hiszen már majdnem megérkeztem a célállomásra. De csak megtalált, leült mellém és eszméletlen jó fej volt.

- Hány napot szeretnél Zermattban tölteni?

- Négyet.

- Semmi gond, ezt sok Interrailes el szokta téveszteni. Adok egy jegyet, amivel az egész vonalon utazhatsz bármerre, amíg itt vagy. Csak 36 svájci frank.

- De nincs készpénzem.

- Nem probléma, fizethetsz kártyával

Kártyával, érted, az isten háta mögött. Na jó, a ~10 ezer forint erősen megdrágította az amúgy egész olcsó szállást, de abban a pillanatban a legkevésbé ez izgatott. Egyébként abszolút én voltam a hibás. Mutatom, mit kellett volna a telefonomon észre venni:

A teli 'R' jelzi, ha kell helyjegyet váltani, a körülírt, ha nem kötelező, és...Egy halvány szöveg, ha az InterRail jegyben nincs benne a vonal. Hupsz. Talán naiv vagyok, de az lehetett a büntetésem, hogy nem kedvezményes jegyet kaptam. A lényeg, hogy rossz berögződés, hogy az RE vonatokra vaktában fel lehet szállni.

Bizony, a Zermattól 10 kilométerre északra található Randa nevű településen volt a szállásom. A kép csalóka, mert hazaindulásomkor készült. Valójában süvített a szél, kezdett sötétedni, és szakadni az eső. Egy hamisítatlan, négyszáz lelket számláló svájci falucskában voltam, de senki nem tudta megmondani hol van a Matterhorn Golf hotel. A telefonom úgy döntött, hogy nem tölti be a térképet, szóval nem volt annyira rózsás a helyzet. Szerencsére csak egy fő utca volt, amin pár száz métert gyalogolva megérkeztem.

A foglaláskor direkt kérték, hogy jelezzem, mikor szándékozom érkezni, mert nem mindig tartózkodnak a helyszínen. Bár a beígért időre érkeztem, kicsit furcsa érzés fogott el. Hamar kiderült, hogy ennek semmi alapja.

Hideg, natúr fával tagolt veranda után egy még barátságosabb recepció várt. Az asztalon bekészítve a kulcs, alatta pedig egy elegáns köszöntő levél, benne minden információval, amire csak szükség lehetett. A falon svájci óra ketyegett, jobbra pedig egy gyönyörű zongora figyelt. Jó helyre jöttem.

A szobában kissé túltolták a pirosat, de ez legyen a legnagyobb bajom, ha amúgy tágas, kényelmes és meleg volt az egész. Na, meg ilyen kilátás az erkélyről

Gyors fürdés, majd a 15 óra utazásra rátoltam egy bő 15 órás alvást is. Azt hiszem rám fért.

Másnap gondoltam csak megnézem már, hogy kiknél szálltam meg. Egy visszafogottan harsány, tipikus olasz embert képzeljetek el, aki úgy üdvözölt, mintha az ezeréves cimborája lennék. Hatalmas forma volt.

- Mit akarsz itt csinálni?

- Nem tudom.

- Akkor miért jöttél ide?

- Nem tudom? Mert szép?

Vakargatta a fejét, méltatlankodott, hogy "Dá vedör izz bed....ahhh...dá vedör izz bed", majd felvillant a feje fölött a lámpa: "bicycle!".

Képzeljetek el egy kb három autó befogadására alkalmas garázst, teli nagyon sok, nagyon drága szerszámmal, sícuccal. Ez a garázs nyitva volt, senki nem félt attól, hogy bárki bármit ellop.

Végül előbányászott egy igazi svájci Stöckli bringát. Beállítottuk, rendbe szedtük, majd észre vette, hogy nincsen hozzá biciklizár. Kezembe nyomott 10 svájci frankot és mondta, hogy menjek el Zermattba és vegyek egyet, nekem az meg se fog kottyanni. Nem gondolkodta túl a dolgot.

Már csak egy kérdésem volt:

- És mondd csak... Merre szabad menni?

- Hogyhogy merre szabad menni?

- Hát, merre biztonságos?

- Hahaha, nincsenek oroszlánok az erdőben :)

Az éjszakai vonat remek, nappali fotóját az EuRail oldaláról gereblyéztem össze.

A müncheni pályaudvarról készült kép forrása: http://www.bahnbilder.de

A szállásról készült fotók a Tripadvisorról származnak.