Massa legyőzi Párizst? (Massa, La Spezia, Cinque Terre (I. rész) - Olaszország - 2015.05.12-13.)

Szomorú, de egyre biztosabbá vált, hogy az élmények túlhabzsolása és a felkészületlenség hamarabb véget vet az utazásomnak, mint gondoltam.

11212376_1100713313288394_997185181_n.jpg

Előtte viszont holt fáradtan, bő másfél órás késéssel, éjfél környékén érkeztem meg A sikátorhoz. Be kell vallanom, az előző post megírása után, ránéztem a dologra Google Street View-on, és... Oké, hogy 2012-es képek vannak ott, de lehet hogy egy kicsit túlkapás volt az a sikátor kifejezés.

Szóval besétáltam. A sötét utca végén egy öregember ült halvány lámpafénynél és újságot olvasgatott.

- Buonasera! Ez itt az Ostello Apuano?

- Sì. Erm. Italiano?

- English?

- Mörph. Allora...

Majd feltárcsázott egy telefont és odaadta nekem. Hirtelen fogalmam sem volt mire számítsak, de hamar megszólalt egy hang a vonal túlsó végén, persze olaszul. Hamar kapcsolt a srác, hogy én vagyok az, aki órákat késett, jó helyen járok, várjak pár percet és érkezik.

Visszaadtam az öregnek a telefont, majd mutatta, hogy kövessem. Ami onnantól következett az valami zseniális.

Felcsoszogtunk az emeletre, orbitális robajjal kinyitotta az egyik szoba ajtaját, felcsapta a mennyezeti nagyvillanyt, ahogy kell, becsapta magunk mögött az ajtót, majd a közeli konnektor tetejéről leesett az egyik leendő lakótársam telefonja. Az öreg megérkezett.

Zavaromban inkább bocsánatot se kértem, csak visszaraktam inkább a telefont és szemlesütve készültem az ágyba dőlésre. Közben az öreg lelépett, olaszosan becsapta maga mögött az ajtót, és a telefon újra leesett.

Miközben azt se tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, illetve azon gondolkoztam, hogy újra kijavítsam-e a fiaskót, az ajtó ismét nyílt, a plafonreflektor ismét égett és az öreg mosolygott. Mellette egy 30 év körüli forma, aki mondta, hogy jöjjek ki, ez egy félreértés.

Kiderült, hogy vele beszéltem a telefonon és ő az öreg fia. Átvezetett egy üres szobába, mert én Airbnb-n foglaltam és az ilyen vendégek üres szobát kapnak, ha van. Sorozatos bocsánatkérések közepette megköszönte a türelmem és felajánlott egy ingyenes reggelit. Romokban voltam, őszintén szólva a lábaimon lévő vízhólyagok láttán a sírás kerülgetett, így jobb ajándékot nem is kaphattam volna, mint egy üres szobát, ahol nem kell senkivel spanolgatnom. Csak szedjem össze magam innen, ha egyáltalán lehet...

11212376_1100713313288394_997185181_n.jpg

Persze egy kis pihenés után minden szebb, de különösen sokat javít az ember kedélyállapotán, ha ilyen szép a kilátás az ablakából. Amit eddig csak sejtettem, az most megerősítést nyert: a tengerpart innen egy perc séta.

A reggelinél először egy svájci vándor volt az asztaltársam. Harminc év körüli forma, aki egyik napról a másikra felmondta az állását és nekilátott (többnyire) gyalog Európának. A Camino útvonalait járta. Talán ez volt az első normális beszélgetésem egy utazóval. Leszámítva a bécsit. Érdekes volt. Ahogyan egy korábbi bejegyzésemben is leírtam, ő is megjegyezte, hogy egy hosszabb utazás egyik legjellemzőbb vonása az, hogy sokkal optimistább lesz az ember.

20150512_092100.JPG

Közben befutott egy bringás is, aki kb istenként tekintett rám, mikor megtudta, hogy a Giro d'Italia-t követem. Megmutattam neki a képeimet, sorolta a versenyzők neveit. Kész volt a gyerek. Közben egy kisebb ragadozó megette a maradék reggelit, úgyhogy asztalt bontottunk.

Ezután kezdődött a szokásos tépelődés, hogy regeneráljam-e a lábaimat egy napig, vagy most már tulajdonképpen mindegy is? Elheverésztem, olvasgattam a fél napot, délben pedig lenéztem a tengerpartra, hátha megjön az ihlet, mi legyen a mai nappal.

Szóval választhattam a tengerpart...

11187191_1100782269948165_2245908683928850529_o.jpg

A hegyek...

11088813_1100782456614813_2343875721688419555_o.jpg

A Giro...

11080330_1100783216614737_4900764153047077626_o.jpg

Vagy a pihenés közül. Persze, hogy az utolsó nyert és megint csak egy fél napot regenerálódtam.

Gyorsan leugrottam vonattal a következő szakasz célállomására, La Speziába. Itt rövid bolyongás után máris rohannom kellett, mivel a vonat késett, a srácok pedig belehúztak. A befutó utolsó pillanataira értem csak oda, amikor hatalmas tömeg volt. Már kezdtem azt hinni, hogy nem fogok tudni bejutni, végül a nézők segítettek a kordonok arrébb tolásával, hogy bejussak a pályára. Szerintem a Rai végig közvetítette ahogy sprintelek a célvonal felé, végül pont akkor értem oda Formolohoz, amikor megnyerte a szakaszt.

Szinte egy értékelhető képet se tudtam készíteni, de nagy pillanat volt. Még benéztem a sajtótájékoztatóra, mikor útközben valaki megveregette a vállamat. Davide volt az, de nem csak ő ismert fel, hanem még néhányan mások is. Ezek azok a pillanatok amikért...

11221529_993649490647711_4303734985110551313_n.jpg

Kicsit szomorú voltam, hogy nem nyílik lehetőségem még jobban megismerni ezeket az embereket, mert már biztos voltam benne, hogy ez volt az utolsó befutó, amin részt vettem. Még hazafelé megkérdezték elmúltam-e 18, de cserébe rogyásig tömtek Morettivel. Mivel a vonatra még várni kellett, beültem egy igazán jó helyi gyorsétterembe (Chicken n Chicken, mindenkinek ajánlom).

Az állomásról már hazafelé gyalogolva viszont megállt velem szemben egy fekete autó. O-ó, na most mi lesz? Nem, nem itt fogom elvágni a postot, csak beillesztek egy videót.

A durva kaland után otthon fürdés az ötperces melegvízben és alvás.

wp_20150512_002.jpg

(Ezeket a hegyeket hagytam ki. Lehet kár volt.)

 

Következő nap már nem volt sok idő a lustálkodásra, ismét La Spezia és a Giro volt a cél, ezúttal rajthelyszínként. Mivel kicsit későn szedtem össze magam, az öreg kivitt az Ypsilonjával az állomásra, nagy forma volt. Laci utasításainak megfelelően próbáltam kicsit színesebb fotókat készíteni többek közt a karavánról, igyekeztem elvegyülni. Szerintem sikerült is valamelyest, közben folyton azt éreztem, hogy valahogy így kell kinéznie egy nagy sporteseménynek.

Nagy pillanatok: amikor a Giro trófeáját a Giro keresztanyja a pódiumhoz viszi...

20150513_113508.JPG

Amikor a speaker a közönséggel együtt játszik, ki találja ki az adott évben rózsaszín trikóst...

20150513_113841.JPG

A nézők pedig azonnal válaszolnak, akár 2005-ről, akár 1955-ről van szó. Apró, giccses, de valahogy mégis rendkívül érzelmes pillanatok ezek, pedig a verseny még el sem rajtolt. Még nem voltam se a Touron se a Vueltán, mégis igazat merek adni azoknak, akik szerint a Giro a legszebb a három nagy GT közül. A bohémabb, lazább passzusokat másodpercek alatt tudják váltani olyan jelenetek, amiknek a szépségét nem lehet, vagy felesleges magyarázni, szimplán csak beleborzong az ember (vagy megnyílnak a könnycsatornái, kinek mi). Azt hiszem erre szokták azt a szót használni, hogy epic.

drive.jpg

Talán a legjobb példa erre a Drive vagy a For Lovers Only című filmek. Ha megnézed őket, nem fogsz másokkal arról beszélni, hogy miről szólt. Egyszerűen csak szép/jó volt amit láttál, a retinád elolvad és nem érted miért tengenek túl az érzelmeid. Na, jó, a Drive azért nem biztos hogy tökéletes példa:

Na de félre a csöpögéssel, vissza a témára.

Végre először testközelből láttam egy rajtot. Úgy értem, ott sétáltam a versenyzők között.

Konkrétan a startpisztoly eldördülésekor körülöttem indultak el. Addig még néhányukkal szóba is lehetett elegyedni simán. Már akinek ilyen állapotban volt kedve hozzá. Hegyibefutó révén a sprinterek az esélytelenek nyugalmával hátul, Greipel például vígan szelfizgetett az utolsó másodpercekben.

11269092_994229480589712_9082163566109311306_n.jpg

Én is rajtoltam, az állomásról Riomaggioréba vettem az irányt. Nagyrészt ezért döntöttem a Giro mellett, mert többen is jelezték, hogy a verseny a Cinque Terre környékére látogat, amit kár lenne kihagynom. Kellemest a hasznossal.

La Speziától alig pár perc vonattal a kihagyhatatlan Riomaggiore. Tessék, nézzetek meg róla egy értelmetlen videofelvételt is!

A leghíresebb, tengerpart menti útvonalakat többnyire renoválták, így a kerülőútvonal mellett kellett döntenem, de egyáltalán nem bántam. Eltévedni szinte lehetetlen, mégis a legtöbb helyen olyan diszkréten van kijelölve az útvonal, hogy megmarad az élmény. Főleg, hogy sokszor a susnyáson keresztül, elég komoly szinteket kell leküzdeni. Alant MeGaléria nyílik nyers, egyszerű képképezővel készült fotókkal.

Csak Manaroláig mentem, megint elértem a végső fájdalomküszöbömet. Mivel több, mint egy hete küzdöttem már ezzel a dologgal, úgy döntöttem, hogy visszamegyek a szállásra, és ha másnap is széthajtva érzem magam, akkor végleg hazamegyek. Egyébként ezen a rövidke úton is baromi jó élmény ez a régió, senki ne hagyja ki, ha a közelben jár!

wp_20150513_007.jpg

Hazacuccolás után még tettem egy sétát a szállásom környékén. Gondoltam eszek egy utolsó igazi olasz Lasagnét. Készpénzem már nem nagyon volt, kártyát meg kevés helyen fogadtak el, végül egy nem túl jó (kb mirelit ízű) cuccot ettem az egyik tengerparti helyen. Nem akarok előítéletes lenni, előfordulhat, hogy csak én fogtam ki egy rossz helyet, de érdemes jól átgondolni mielőtt egy kempingparadicsomban kívánunk meg valami ínyencséget.

Sétálgattam a tengerparton a maradék Morettivel a kezemben. A homokos parton balra random jógacsoport tesz pontot a nap végére, jobbra két kisgyerek játszik a koraesti hullámokkal. Földöntúli nyugalom áradt mindenből.

wp_20150513_009.jpg
Már csak ezekre a mobilos fotókra volt kapacitás, jelzésértékű volt, hogy talán ideje véget vetni a kalandnak. Még egy darabig néztem a sötétben a távoli világítótornyok pislákolását, majd a szokásos gondolattal hazadőltem az ágyba:

Nincs szállásom még holnapra, de majd reggel kitalálom, mi legyen.